Ott állt a kislány a szobája ajtajában, és mélységes hallgatással az ajtóra helyezte aprókás füleit. Hallott valamit. Álmából egy késői zörej keltette fel. Valaki motoszkál lent. Nem tudja mi vagy esetleg ki lehet. Ahogy egyre határozottabban hallja, hogy valaki tényleg jár lent, a lehető legcsendesebb módon nyitja ki ajtaját. Lassú, halk lépésekkel halad a lépcső felé. Pöttön kis lábait lábújjhegyen használja, aranyló barnás haját eltúrja szeméből, próbálja magát észhez téríteni. Belekapaszkodik a korlátba és lépeget lefelé. A titokzatos hang egyre határozottabb és erősödik ahogyan megteszi a lépcsőfokokat. Szíve a torkában kalapál.
Duc duc duc, szinte már elnyomja a betolakodó által keltett zajokat. Lélegzet visszafojtva ér le a lépcsőfok legaljára, és az ablakon beszűrődő lámpafény körvonalakra bontja a betolakodó alakját, aki serényen pakol, tesz, pakol és vesz. A kislány óvatosan és csendben leguggol a lépcsőfokra és próbálja magát elbújtatni a korlát mögé. Egyre jobban hozzászokik a szeme a sötétséghez és egyre többet lát meg a betolakodóból.
DUC DUC DUC DUC egyre hevesebben és hangosabban hallja szívének szapora lüktetését, miközben egyre többet lát meg az idegen emberről. Egyre szorosabban csimpaszkodik az erős és határozott korlátba, miközben lábai és egész teste remegni kezd a félelemtől. A lépcső apró rezdülése figyelemre inti a betolakodót, aki a zord sötétségben, a minimális lámpafény mellett megfordul. A kislány felszisszent, lebukott. De moccanni sem mer, visszafolytja lélegzetét és már csak ezt hallja:
DUC DUC DUC DUC DUC... az idegen férfi lassú komótos lépésekkel halad a kislány felé, és ahogy egyre jobban közeledik, tökéletes körvonalakban véli felismerni őt az apró leányka. Hosszú ősz szakálla szinte eltakarja az arcát, egy zsák a kezében és piros ruhája a betolakodót is lebuktatja. A kislány csodálva csendben nézi az embert, kinek mosolya nehezen, de kilátszódik őszes szakálla mögül.
Kecel, 2012. január 5.
