Versek és fotók egy átlagos lánytól

Lehet!

Lehet, hogy elmentél, de mindig itt maradsz
Lehet, hogy várunk még rád, de sosem kopogtatsz.
Már meg sem számolom, hogy hány éjszakán át
álmodom arcodat, s hangod dallamát.
Lehet, hogy itt voltál, és mindig is maradsz,
Lehet, hogy a végletelenben: Te maradsz vigasz.
Hiányod itt feszül, mélyen, talán a legmélyebb sebben,
s már csak sóhajtozni merek, s azt is csak csendben.
Halkan, olykor megrezzenve, Rád gondolva, olykor
könnyek között, de mosolyogva.

2014-07-01 SVK

Eltévedtem
Talán egy rossz útra léptem?
Tévedhettem
Ismeretlen alakok
feszítenek szét egy vaskalapot.
Hiányolom
ez idegen tájakon
az ismerősnek nevezett
kiábrándításokon
hagyott nyomaimat,
kétséges gondokat,
rejtéjes sóhajokat,
nehéz ólmaimat.
Eltévedtem, tévedhettem,
vagy csak túlságosan mentem
a felfedezetlen ellen.
Eltévedtem, tévedhettem:
és túlságosan messze mentem
ellenfelem útja ellen?

"Zúg a folyó, visz az ár,
lassú szellő muzsikál,
halkan súgja meg nekem,
hogy Te vagy a kedvesem!"

...most csak ennyire futja:)

Ott állt a kislány a szobája ajtajában, és mélységes hallgatással az ajtóra helyezte aprókás füleit. Hallott valamit. Álmából egy késői zörej keltette fel. Valaki motoszkál lent. Nem tudja mi vagy esetleg ki lehet. Ahogy egyre határozottabban hallja, hogy valaki tényleg jár lent, a lehető legcsendesebb módon nyitja ki ajtaját. Lassú, halk lépésekkel halad a lépcső felé. Pöttön kis lábait lábújjhegyen használja, aranyló barnás haját eltúrja szeméből, próbálja magát észhez téríteni. Belekapaszkodik a korlátba és lépeget lefelé. A titokzatos hang egyre határozottabb és erősödik ahogyan megteszi a lépcsőfokokat. Szíve a torkában kalapál. 

Duc duc duc, szinte már elnyomja a betolakodó által keltett zajokat. Lélegzet visszafojtva ér le a lépcsőfok legaljára, és az ablakon beszűrődő lámpafény körvonalakra bontja a betolakodó alakját, aki serényen pakol, tesz, pakol és vesz. A kislány óvatosan és csendben leguggol a lépcsőfokra és próbálja magát elbújtatni a korlát mögé. Egyre jobban hozzászokik a szeme a sötétséghez és egyre többet lát meg a betolakodóból. 

DUC DUC DUC DUC egyre hevesebben és hangosabban hallja szívének szapora lüktetését, miközben egyre többet lát meg az idegen emberről. Egyre szorosabban csimpaszkodik az erős és határozott korlátba, miközben lábai és egész teste remegni kezd a félelemtől. A lépcső apró rezdülése figyelemre inti a betolakodót, aki a zord sötétségben, a minimális lámpafény mellett megfordul. A kislány felszisszent, lebukott. De moccanni sem mer, visszafolytja lélegzetét és már csak ezt hallja:

DUC DUC DUC DUC DUC... az idegen férfi lassú komótos lépésekkel halad a kislány felé, és ahogy egyre jobban közeledik, tökéletes körvonalakban véli felismerni őt az apró leányka. Hosszú ősz szakálla szinte eltakarja az arcát, egy zsák a kezében és piros ruhája a betolakodót is lebuktatja. A kislány csodálva csendben nézi az embert, kinek mosolya nehezen, de kilátszódik őszes szakálla mögül. 

Kecel, 2012. január 5. 

Kedvesem

Szeretem, ahogyan szólítasz,
kedvesen, lágyan, szerelmesen
becézve, bókokkal
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan hozzám érsz,
védelmezőn, óvón, szenvedélyesen
simulva testemhez
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan csókolsz,
mézédesen, hevesen
ajkamba forrva
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan szeretsz,
testeddel, lelkeddel, egészen
szívemig hatolva
Kedvesem.

Kecel, 2011. december 13. 

Hiába vártam én, hiába vártalak,
csókodba szenvedély, karodba áhítat,
mesél az éj nekem
még Rólad mesél.

Csókodra vágyom én,
s szíved legyen enyém,
karodba húzva ölelj át
ez tartson örökké.

Ne mond, hogy nem lehet,
Ne kérd, hogy ne tegyem,
csak hagyd, hogy érezzem a szíved
s tartson örökké.

Hiába vártam én, hiába vártalak,
csókodba szenvedély, karomba vártalak,
mesél az éj nekem
még Rólad mesél.  

Ha azt hiszed minden reményed és minden esélyed elszállt,
ha azt hiszed egy barát se lép oda hozzád,
Ha a hulló csillagok láttán azt kívánod:
soha többé ne legyen ilyen a világod,
akkor gondolj hát arra a pillanatra
mikor szívfájdalmamba hozzád mentem
s te homlokom csókolva azt suttogtad nekem:
Én mindig itt leszek Veled kedvesem! 

__________________________

Csak had nézzelek

Kérlek engedd, hogy nézzelek
Hogy nézzem mosolyod,
amely rám mered.
A mosolyod, amely oly kedves szívemnek
látni minden vonulatát, ahogy
gödröket vág
borostás arcodba.
Az ajkad... oly meseszép
Édes csókjaim csak csüngnek rajta
s még szemed sarka is azt mutatja
ahogyan mosolyogsz.
Csak hadd, hogy nézzem
a magam csendjében
tudod megnyugtat, éltet, inspirál
s nem bírja ki két kezem
hogy ne simítsam meg
mosolyra gördülő szád.
Amikor nem vagy itt
azt képzelem, ahogy mosolyodsz
s nem bírja ki ajkam,
hogy ne vágjon gödröket rajtam.
Csak hadd, hagy nézzem ezeregy mosolyod
a szerelmest, szenvedélyest
a vicceset, a leleményest
a reménytelit, a hős szerelmest
Csak hadd nézzem
had merüljek el benne,
had legyen a pillanat örökké enyém
Csak hadd, hogy nézzelek
a magam csendjében.
Csak hadd, hogy mindig ezt tegyem veled.

"Nem elég a boldogsághoz, hogy érezd, lásd, ízleld, érintsd a szeretetet, a szerelmet, engednek kell, hogy megtalálják benned is."

Én nem is tudom leírni, mit érzek: lelkemen ragadt ezernyi ékes szó ami Téged illet,
hiányod érzem, rég volt már reggel és soknak tűnik az a nap, amit még át kell majd vészelni ahhoz, hogy újra lássalak.
S amikor csak Rád gondolok, érzem kellemes illatod, látom amint egy új vonulat keletkezik az arcodon miközben mosolyogsz,
s szemed tükrében ott van az a vágy, ami minden egyes alkalommal újra felhevít, és én is elmosolyodom azon, mennyire szeretlek.

Lelkemen ragadt ezernyi ékes szó, amivel annyira kifejezném, mennyit érsz nekem, mennyit ér minden, ami vagy, s amivé tettél, és mennyi mindent köszönhetek Neked,
mégis ujjaim közé ragadt a toll, fehér papírom üres még, de gyűrött már szegény, annyiszor fogtam már kezembe, hogy leírjam Neked, mit jelentesz Nekem.
De nézd! Itt ez a vonulat a lapon,
ez lehet a ajkad, ami megmosolyogtat:)
És itt ez a másik a gyengéd ölelésed lehet, oly hosszan nyúlik el,
s annyira határozottan szeli ketté a lapot,
És itt ez átlósan, ez a szerelmed,
amit Nekem adsz,
És az a rengeteg elágazás, itt jobbra a figyelmességed, az aggodalmad,
hogy egészséges legyek,
Itt a másik, közvetlenül alatta: óvó tekinteted,
És itt van még a hangod, a nevetésed, a csókjaid íze, lelked megannyi ékessége,
Az álmaid, a vágyaid, a legféltettebb titkaid, minden egyes szívverésed, a legnagyobb sóhajaid,
minden egyes éjszaka, amint egymás karjaiban hunyhatjuk álomra szemünket, és megadjuk egymásnak a békét, a nyugalmat,
Amikor hazatérsz, amikor a legsivárabb helyet is otthonná alakítjuk.

Gyűrött már a lap... és még rengeteg olyan vonulat akad, amely Rólunk szól,
ami Te vagy,
amiért annyira nagyon Szeretlek.

2010.05.20

 Sokáig gondolkoztam egy hosszabb lélegzetvételű irományon. Végül hetekkel ezelőtt megszületett az alaptörténet. Igazán szeretném kerülni a "lerágott csont" kategóriát, persze kezdő és amatőr vagyok e téren is, de úgy gondolom, hogy a teljes történet fel van vértezve elég sok fordulattal, lendülettel, humorral, fiatalsággal, szenvedéllyel és persze drámával is. Már csak összpontosítanom kell, hogy teljes tökéletességében összeálljon a "remekmű". Ami természetesen jelenleg csak idő és hangulat kérdése. :)

Íme az alaptörténet:

"Marielle Bleher egy fiatal, csinos, banki ügyintéző, aki éli mindennapjait. Miközben a munkájában tökéletesen teljesít, magánélete eközben igen változékony. Szerelmi kudarcai után megismerkedik Joseph Kühl-el, aki ügyvédként dolgozik. Marielle mit sem sejtve kapcsolatba bonyolódik az ügyvéddel, akinek titkos szándéka, hogy Marielle főnökét, Markus Bauert előre jól kitervelt módon meggyilkolja. Joseph már három gyilkosságot követett el, ám a hatóság értetlenül nyüglődik az ügyön. A nyomozók a rengeteg kutakodás közben apró nyomokra lelnek, és úgy gondolják, hogy Marielle bűnrészesként van jelen az ügyben. Henrik Robers kapitány által elfogják és kihallgatják, és a lány akkor döbben rá, hogy kivel is folytat viszonyt. Annak érdekében, hogy elkaphassák Joseph-et, Mariellenek úgy kell tennie, mintha mi se történt volna, és segítenie kell a nyomozóknak életét is kockára téve. Joseph viszont gyilkossági szándéka mellett beleszeret a nőbe, aminek később igen nagy ára lesz. Eközben Marielle megismerkedik a hadnaggyal, Karl Wutz-al, aki minden erejével próbálja kimenekíteni az ügyből Marielle-t. Titkos találkozgatásuk viszont nem marad leplezetlen, Joseph rájön, hogy egy rendőrhadnaggyal találkozgat a lány és nagy fordulatot vesz a terve: elrabolja és fogva tartja Marielle-t, miközben kínzó szerelmével bántalmazza őt. Karl nyomozó Rike és Sabina segítségével rájön, hogy hol van a rejtekhely, és meggondolatlanul rohamosztaggal állít be,hogy megmentse a nőt, akibe időközben beleszeret. Joseph-et sikerül elkapni, és Marielle is megmenekül fogva tartója karmai közül, viszont a tűzharcban Karlt egy igen súlyos lövés éri..."

 A lány zaklatott volt. Hevesen vert szíve, izmai remegtek, hangja izmai és szíve zakatolása mellett mégis határozott volt. Ezernyi gondolat gyült össze lelkében, mégis most nem akarta azokat helyükre rakni. Rég eltemetett dolgok, de gondolataiban keresett valamit. Nem találta. Mély sóhajok közepette egyre nehezebbnek érezte magát. Valami belső feszítés lett urrá rajta, és minden porcikájában érezte kellemes zaklatottságát. Nem a legjobb szó rá, még az izgatott sem. Igazán zaklatott volt, amit átélt éppen, azokban a hosszú percekben, megváltoztatták az életét. Tudta ezt, anélkül, hogy tudatosan gondolna erre. Csak állt a hídon, és hagyta, hogy körülölelje őt a szerelem. A szerelem karjai a lány derekát fogták át, szorosan magához húzta, selymes nyakára csókokat lehelt. S mély sóhajok mellett a tátongó űr végre telítve lett. Ajkai csak egyetlen szót tudtak megformálni, miközben a feszítő nehézség kezdett felülkerekedni. Szeretlek. Mondta ki hangosan, határozottan, nem csupán gondolataiban a lány, az őt körülölelő szerelemnek. A szerelem megfordult, magához húzta, a lány ajkára csókot lehelt, majd a szerelem is bevallotta.

 Legtöbbször nem tudjuk, hogy egy nap éppen milyen kihívások elé állít minket. Legtöbbször tudjuk hogy milyen napunk lesz, biztosak lehetünk benne. 

 Hajnalodik, miközben lágy mezében körbefon még az est.

Vágyakozva nyúlok szét az ágyon, fejemre húzva még minden édes álmom.

Túl nyugtató a csend és feldereng a csarnokban viaskodó gépek zaja.

Túl nagy ez az ágy és sóvárgok lelkem másik felének lénye után.

Túl üres vagyok, ahhoz, hogy ma ismét lábra álljak.

Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ma bármit is kitaláljak.

Túl sok az ötlet és túl sok a terv, amik lassan csak, de készen állnak.

Túl sok az időm, mégis, túl kevésnek vélem.

Túl sok a csend, és néha azt remélem...

Rikoltó gépek zaja, olaj a levegőben...

Csodálva az alkotást én is feltöltődjem.

_______________________________________________________

Gondolkodom...

Érezzük jól magunkat! Mosolyogjunk, nevessünk, kacagjunk, élvezzük a napot, ami ismét felvirrad nekünk. Ki akar bal lábbal kelni és átvészelni egy nyűgös napot? Vannak gondjaink, persze, hogy vannak. Túl szép lenne, ha nem lennének. De igazán gondok azok, vagy csak valamik, amikre ráfoghatjuk morcos kedvünket? Olykor találkozok olyan emberekkel az internet kábelen keresztül, akik mindenféle sztorikkal képesek szolgálni, hogy elérjék a napi figyelmi kvótát. Ezen a bűvös sztrádán rengeteg emberi "élet" van már jelen, némelyik oldal által szabad préda az ember magánélete. Nem mai gyerek vagyok etéren és nem sok újat látok ma már, ami mondhatni meglepne, bár biztos van olyan, mégis ritka számba vehető. Sokszor bosszankodom azon, igaz ez szinte név és arcnélküli társcsevej, mégis a tisztelet a másik iránt nagyon sokaknál nem figyelhető meg. Miért gondoljuk, hogy arcnélkül bárkit is semmibe vehetünk? Az internet nem egy istenadta lehetőség arra, hogy a monitort bámulva hevesen ütve a klaviatúrát egymást szidalmazhassuk, ezzel nem leszünk többek a  valódi hús-vér életben, ahol mosolyogva meghúzzuk magunkat ás ábrándozunk pár névről, akiket estére ismét jól megalázunk az arctalan világban?...

_____

Falevelek...

Éles körvonal, más forma, erezet, szár. Célja és feladata mindegyiknek ugyan az. 

Emberek...

Vékony, kövér, szőke, barna, optimista, pesszimista, szépszemű és csúnya. Célja és feladata mindegyiknek ugyan az. 

 "Szemerkél... ebből áll a mai nap. Csipp-csöpp, koppan néha az ablak párkánya alatt.

Köszönöm!

Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben szavam nem remegett meg?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?

Vártalak e már, mint szomjazó a vizet,
s reszkető karja karma közé kapja azt a kicsiny kortynyi vizet?...
Néztelek e már, mint vak a műtét után, fátyolos szeme könnyből könnyet áraszt, s újra látja a napfényt, sok-sok év után?...

Sírtam e már, mint árva a domb oldalán, s ki várja, kezét markolva valaki felemeli, s lehet még neki holnapután?...

Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben könnybe lábadt szemed?
Mondtam e úgy, hogy fájna, ha ma nem így lenne?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?....
Köszönöm, hogy Neked vagyok a gyermeked.

"Lecsókolva ajkaimmal álladra gördülő édes könnyedet,

 átkarolva csüggedek válladon, karodba,

 Mindörökre."

Néha eltűnődöm azon, hogy eleget teszek e ahhoz, hogy Boldog legyek? Persze az, hogy mi tesz engem boldoggá, megint más kérdés. De tűnődök. Most boldog vagyok, de vajon ha mindent így csinálok tovább, akkor is boldog maradok? Vagy mondjuk azt, hogy elégedett. Volt amikor ezen tűnődve ebben is, abban is, mindenben találtam valami apróka hibát, így nem jó és úgy nem tetszik hozzáfűzésekkel. Ezeket felismerve tényleg nem éreztem magam elégedettnek. Bele rögzítettem az agyamba, hogy ha az nem a nekem megfelelő, akkor már nem lehetek vele elégedett? Gondoljunk csak bele, mint a bal lábbal ébredés. Ha úgy gondoljuk, rosszul indul még az ébredés is, nyűgös, gonosz tekintettel nézünk vissza magunkra a tükörből és morcosan mossuk a fogunkat, morogva, hogy mi jöhet még? Nem is kell sokáig agyalnunk, otthon marad a kulcs, nem zárunk be, megbotlunk egy úthibában, ami már évek óta ott van és tudjuk, és mindig átlépjük, de akkor mégsem nézünk a lábunk elé, és még korántsem indult el a nap. Nem hiszem, hogy újat mondok ezzel bárkinek is. Volt olyan napom, nem is olyan rég, amikor tárgyakat törtem. Komolyan, még szökőévente se ejtek el egy poharat vagy tányért, aznap mégis minden kicsúszott a kezemből - csak az irányítás nem. Egy kedves pohár, egy váza, és még néhány apró dolog, amik valahogy aznap - előtte sose - zavarták a térfelemet. Mégis az irányítás az én kezemben volt, nem estem kétségbe, hogy jajj eltört, vagy fúú micsoda nap, és nem is durrogtam. Kisebb-nagyobb veszteségekkel telt el az a nap, de a következőben már nyoma sem volt az előz napi ügyetlenségemnek. Nem hiszem, hogy nagy dolgok kellenek ahhoz, hogy a napunk éppen jó legyen, vagy elégedettnek valljuk magunkat, nekem legalábbis nem kell sok. Sokaktól hallottam különféle belső akármi koncentrálást, hogy innen onnan nagy mágus könyvből olvasták és minden milyen jó lett, hogy csak a pozitívval foglalkoztak, vagyis csak azt engedték be a gondolataikba. A negatív dolgokra nem negatívként, veszteségként és bántásként, hanem szükségesként tekintettek, amik kellenek ahhoz, hogy fejlődjenek. Lehet benne igazság, hiszen valamelyest én is így élek már évek óta. Hess, de fiatal vagyok, igen, de volt pár dolog az életemben, már elég korán, ami megtanított az önuralomra, félelmek, betegségek legyőzésére. Persze a mai napig legyőz egy egyszerű nátha, de az más. De végül is, tudom, hogy fölösleges filozófálnom ezekről, mert én személy szerint tudom a választ, csak mindig szükség van megerősítésre, képekre, gondolatokra, amik ösztönöznek. Ha akarnék, könnyen letargiába eshetnék, hisz nincs munkahelyem, szakmailag csődben vagyok - mit kezdjek magammal?-, nem igazán vesznek fel egy fiatal nőt, pedig hiányszakmával rendelkezem, de fennáll a lehetőség, mint nőnemű egyednél a várandóságra, és emellett rengeteg álmunk, vágyunk van párommal, amihez nem kis anyagi háttér kellene -jelenleg nincs miből félretenni- és készülőben a jegygyűrűk is (hiphiphurrrááá:)) ), de valahol mégis töretlen nyugodtság uralkodik felettem, mert biztos vagyok egyvalamiben: nem vagyok elveszett nőszemély. :)
Mindent megteszek ahhoz, hogy boldog legyek, hiszen a másik felem mosolyánál nincs nagyobb lendületadó, és hogy tudom, boldoggá teszem, ez tesz engem igazán boldoggá és elégedetté.

Most jöhetne a komolyabb filozófálás, hiszen -okos mágusok szerint- túlléptem egy határt. Az "én" világom megszűnt, nem konkrét önboldogítási, egoista, énkép lebeg előttem a lépéseket megtéve, vagy akár csak egy egy ötletet megszülve. Mindennapjaim se így élem, hogy legeslegelső én legyek, hogy nekem jó legyen. Sokan, tudom sokan mondták már, egy kapcsolatban, hogy "ha neki jó, nekem is az". Mindezt lébús tekintettel, érzelmek nélküli gesztikulációkkal. Részemről nem beletörődés, hanem maga az élet, hogy végre adhatok, bármit, egy kacajt, mosolyt, ötletet, ajándékot. Amikor eljut az ember olyan szintre, hogy a karácsonyi ajándékozást amiatt várja, hogy végre láthassa párja tökéletes mosolyát és örömét a neki szánt legtökéletesebb ajándék láttán, és nem azt várni, hogy vajon Mi mit kapunk, eleget költött e ránk, blablabla. Katartikus érzés, a tökéletes elégedettség, a tenni akarás, hogy minden gondolatunkkal boldoggá tegyünk egy másik embert. Véleményem szerint ez lehet a cél, életünk célja, hogy felülemelkedjünk magunk felett és végre ne a saját érdekeink legyenek előtérbe. Persze ezt még lehetne vesézni, mert nem mindegy, hogy két ember mennyire van összhangban, és mit ad fel a személyiség- már ha van személyisége, egyedisége. Erről majd talán később. Szép napot mindenkinek!

Jó reggel a mai. Már korán felkelt a nap, hogy Minket felébresszen. Az ablakból beárad a friss reggel illata, úgy érzem ma is kicsit dohos, mintha penészes lenne. Egy apró lepke próbál kijutni az ablakon át. Nem megy neki. A kávém lassan kihűlőben, mégis nagyon úgy érzem, aludni kellett volna még. Valami hiányzik az ébredésből. Talán az, hogy nem fejeztem be álmomba  a tovább jutást? Hiszen életem minden szegletét követi minden álmom, válaszút elé kerültem: a munkám megtalálom? Valami éppen zizegett, miközben eszeveszetten kutattam pár papír után. Áh! Az ébresztő, megzargatott, nem jutottam el a célig. Ezeregy gondolat hajtja manapság agyamat, hiányzik a korai ébredés, olykor a kapkodás a munkábamenet alatt. Á megvan.
A Csókok. Azok hiányoznak ma reggel. Az ébresztő, lágy, s mámorító szerelmes csókok. Mindegy, hogy aznap mi a feladat, akkor is felpezsdít, energiával tölt fel, lendületet ad és elég kitartást. Persze akkor a legnehezebb kikelni az ágyból, maradnánk még, egymáshoz bújva, egymást csókolva, szerelmesen. Azok az édes-zamatos csókok, amik leperzselik ajkunk tüzét és árasszák szét testünkben. Ma csak rájuk gondolva ébredek és nyerek erőt, s talán kibírom holnapig, amíg újból átélem mámorító ízüket, szenvedélyüket, a szerelmes csókoknak.

A férj sietve ront be az ajtón. Szeme a cipős szekrényre irányul, hiányos a készlet. Feszült és dühös, valamiért. Még ideje se lenne, hogy hazaérjen a munkából, most mégis ott van a házban. A házában, ahol élete legfontosabb nőjével élt együtt.
A nő nincs sehol se. A férfi ideges pásztázással járja körül a helységeket, a konyhát, a fürdőszobát, a hálószobát, még a nappaliban is megfordul hamar. Keres valamit, valamiket. Dühös. Szíve egyre hevesebben ver, és keresés közben elkalandozik az emlékezete. Egy romantikus vacsora, az ismerkedés, az első csókok, és a többi százezer, amikor bejárhatták a világot... keres valamit, hogy magával vihesse a nőhöz, akit szeret. Mi az amit ott hagyott neki a nő, Mi az ami nélkül a nő se tud tovább lépni. Egy hajcsat, egy kedvenc, és eszébe jut, miként bontja vállára szőke göndör fürtjeit a nő, miközben megszabadul ettől a hajcsattól. Lélegzetelállító képek villannak be a férfinek, egy nagy sóhaj, táskát fog, beleteszi. A régi rozoga kis éjjeli szekrényen mosolyog rá kedvese órája. Még Ő adta neki az első házassági évforulójukra, jelképezve, hogy bár fontos az idő, Nekik mégse az a lényeg. A fürdőszobába érve ott egy köntös, egy hajkefe, pár hajgumi, amit a Nő hagyott maga után, és ezek is hirtelen kerülnek be abba a táskába, amit hóna alá csapott az ideges férj. Morogva magába valamit halad végig ismét a szobákon, mi kellhet még, hopp egy vörös ruhácska. Elkalandozik, ez, ez a ruha volt a nőn, amikor eljött a legszebb pillanat, amikor összekötötték életüket, amikor rájöttek, hogy Ők ketten mennyi mindenre képesek, de ma már minden megváltozik, rég volt már az a ruha a feleségen. Ma minden megváltozott, tudta ezt jól a férfi is. Keres még, kutat dolgok iránt, emlékekért, szeme könnybe lábad és fél egy kicsit, hogyan tovább? Majd szorosan magához húzza a táskát, amibe pár lim-lom is kerül, ami fontos lehet a nőnek, visszacsapja kezébe a kocsikulcsot és kiront az ajtón.
Beugrik a kocsiba és elindul a nő felé. Cikáznak a gondolatai, és Ő maga is cikázik a többi kocsi között, most valahogy nem nézi a kilóméter-órát, nem ez érdekli. Ezeregy gondolat járja át emlékeit, miközben egyik kezével a kormányt, másikkal a táskát szorongatja, mennyi mindent éltek át Ketten, mennyi élmény, élvezet, mennyi álmot valósítottak meg együtt, az első találkozás, amikor tekintetük összeforrt és mindketten tudták már, hogy Egymást keresték, és minden további levél, találkozás ennek bizonyságot adott. Valami csodálatosat hoztak létre ketten. De mától minden más lesz.
A gondolatok csak cikáztak, amíg a célba ért, még le se parkol, kipattan a kocsiból, magával ragadja a táskát és rohan a bejárathoz. A recepciós se tudja megállítani, rohan a lifthez. 3. emelet... a lift nem jön, vár... nem jön. Rohan a lépcsőhöz és szakítja ki az ajtót, egyre idegesebb, szíve a torkában remeg. 3. emelet.. Szülészet, 5. szoba...
Fia született!

Rég jártam már erre. Ma egy komoly beszélgetésbe bonyolódtam egy netes társasággal, érdekes témát ragadtunk meg kora reggel.

A sorsunk írói Mi magunk vagyunk? Kiben hiszünk igazán? Egy Istenben, valami magasabb, felettünk őrködő létben, vagy saját magunkban? A tetteink befolyásolják az életünk,vagy csak átmeneti igényeket nyújtanak? A sorsunk létezik, meg van írva, és ha nem lelünk rá az útjára életünk során, akkor sose leszünk boldogok, csak beletörődött, elfogadott életet élünk, éltünk?

Ez olyan, mint a világegyetem, sose fogjuk igazán kiismerni az emberi életet, hisz milliónyi van belőle. Hinni egy Istenben, fohászkodni hozzá, igéi szerint élni egy életen át, de vajon Mi boldogok vagyunk?

Mindennek oka van? Vajon ez tényleg igaz lehet? Okot adunk sok minden mellé, egy rossz kapcsolat, elvesztett munkahely, okot adunk rá, valamilyen biztos, és bízva reméljük, ennél biztos jobb lesz a következő. De vajon a következő tényleg jobb lesz? Teszünk érte eleget? Nem egy újabb csapdába lépünk és csinálunk újra minden hülyeséget?

Vajon tényleg meg van írva a sorsunk? Voltatok már úgy vele, hogy éreztétek, ez a jó út, biztos ez az, minden porcikád, gondolatod ezt tudatja veled minden lépésednél, és mosolyogva szignózod, hogy Igen, ez biztos az az út. Ha volt már ilyen, akkor biztos tudtad azt is, hogy boldog vagy. Legalábbis azzal a dologgal kapcsolatban, ami mellett ezt érezted. Megtalálni valamit, amik Mi magunk vagyunk, ezt biztos felismeri minden ember.

Vajon muszáj egy bizonyos Istenben hinni, hogy élhessünk? Nem lehet, hogy MI magunk vagyunk a világunk Istenei? Hisz ha nagyon bele akarok mélyedni, a saját képmására teremtett minket. Ergo nem csak külsőleg, de belsőleg is Mi vagyunk, ha nagyon drasztikusan akarok fogalmazni: életet adhatunk, és vehetünk is el. Befolyásolhatjuk más emberek sorsait, csodákat tehetünk, persze a vízen járni sose fogunk, de boldoggá tudunk tenni más embereket.

Vajon mikor dől el, hogy helyes útra léptünk? Hogy amit teszünk, azt őszintén tesszük, hogy az a Mi személyiségünk, azok Mi vagyunk tagadhatatlan. És mi van azzal, aki nem veszi észre, hogy mi a  helyes? Tapasztalataim szerint az irigy és hitetlen mások hitével szemben. Az nem hisz a sorsban, hanem tettekre alapozva azt mondja: így is lehet élni.

Persze, sokféleképpen lehet élni, de egy valamin mindig kiakadok. Volt egy kollégám, aki olyan 55 év körüli, nagy vallásos ember, káromkodás, alkohol, cigaretta? Pfej.. semmi. De egyszer azt mondta a házasságról, vagy az egész életről: Jajj gyerekek, nektek se legyen jobb, mint Nekünk! Fiatal kis suttyó vagyok én még, mit is tudhatnék? De mérges lettem, és megkérdeztem Tőle, hogy annyira nehéz azt mondani, hogy "Jajj gyerekek, csak nektek legyen jobb attól, ami nekünk jutott?"... a választ még ma is várom rá.

Sok mindenre várja az ember a választ egész életében, de ahelyett, hogy ölbe tett kézzel rájöjjünk, hol rontottuk el, vagy éppen azon töprengjünk, hogyan csinálnánk ismét, ha újra kezdhetnénk, ehelyett cselekedhetnénk is, mert szerintem sose késő megtalálni a választ rá.

Sokszor azon is szörnyülködöm, hogy ha valakinek valami gondja van pszichológushoz kell mennie. Lényegében mit csinál a pszichológus? Egy idegen, akivel őszintén lehet beszélni, és réges-régi fájdalmainkat is elmondhatjuk neki, mert nem fog kiröhögni, ítélkezni vagy nem fogja elmondani annak a személynek akiről éppen szó van. De véleményem szerint nem kellene húsos ezreseket kifizetni neki, mert elegendő lenne, ha egy tükör elé állnánk és őszinték lennénk magunkkal szemben, és beláthatnánk pszichológus segítsége nélkül, hogy mi a gond okozója.

De mégis, mi az a boldogság? Mi az a kézzel fogható dolog, amire azt mondja az ember, hogy Boldoggá tesz? A mai világban ha az átlagot nézzük jönne is gyorsan a válasz: pénz, gazdagság, ház, kocsi, nyaraló, nyaralás, blabla... Életünk mozgató rugója az anyagi vagyon, gazdagság, és minden mozdulatunk, tettünk, álmunk, vágyaink függnek tőle, ez tény. De vajon fontosabb annál, hogy őszinte mosolyt csaljunk szeretteink arcára a legnagyobb szegénység idején is?

Mi az élet értelme? Egy életen át dolgozni anyagi tárgyaké, hogy minden munkánk ebben nyilvánuljon meg, és mikor elhagyjuk a létet, akkor siránkozzunk, hogy ki se használtunk mindent, meg elveszítjük, amiért egy életen át dolgoztunk? Valami kell, hogy hajtson minket, hogy ötletekkel, reményekkel, tettekkel vértezzen fel minket nap mint nap. De mi ez? Önmagába egy ház, vagy jó élet elérése rengeteg munkával? Vagy azért dolgozni, kitartani, inspirálni, hogy akit magunk mellé választunk, azzal csodás életet tudhassunk magunk mögött? Hogy az a ház, amit otthonná teszünk, azt nem a bútorok drágasága, szépsége teszi otthonná, hanem Mi magunk. Ezért érdemes egy egész életen át tenni.

Akkor Mi döntjük el, hogy miképp fogunk élni, vagy már rég eldőlt, csak akkor valósul meg, ha aképpen teszünk érte? Mik vagyunk Mi, kiben hiszünk, hogyan cselekedjünk, jól cselekszünk-e, újra csinálnánk e, megváltoztatnánk e valamit, csiszolódunk vagy csak beletörődünk, a hibákat feltétlen nekünk kell átélni, tudunk boldogan élni?

 "Ami egykor csak körvonalazódik, mára már kifinomult teljes alakot ölt"

„Furcsa érzés, nemrég hallottam a rádióban, pont a szerelem megtörténését, fellobbanását latolgatták. Azt mondták, tudományosan a szerelem első látásra létezik. Persze sokan vallanak ez ellen és ez mellett is, mindenki tudja. Mégis azt mondták, hogy a szerelem felismeréséhez elég pár századmásodperc. Én nem mértem, de ahogyan akkor a csótányokkal bajlódva feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akarhat, hisz flörtöl, szemez, vagy hogy is hívják, sose tettek velem ilyet, és jött rá magamban a válasz is, hogy akarjon is valamit:) Beleszerettem, akkor azalatt a pár másodperc alatt. Akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá, és nem is gondoltam a kapcsolat hiányára. Ennek már több, mint 1,5 éve, és minden nappal bebizonyosodik, hogy ez így van.

Szerelmes lettem, és minden nappal egyre jobban szeretem mindazt, amit ad, mindazt, amit én adhatok neki.”

2011.02.28

Jó napot-jó napot kívánok!

Mivel ismét eltelt némi idő az utolsó beírás óta, gondoltam szólok ismét pár szót, és bővítem a versek listáját is. Gondoltam írok még pár sort másról is, de ahogy kitekintek az ablakon, így február végén még most is havazik. Furcsa, de szokatlan érzés tölt el, gyerekként alig vártuk, hogy kijuthassunk az udvarba, és élvezzük a telet. Most valahogy nem ezt látom sok helyen, még magam is inkább begubózok a meleg szobába és innen tekintgetek kifelé. Talán még hideg is van, én meg nyűgös vagyok :D ... várom már nagyon a tavaszt, hogy újjászülessenek a növények, a virágok, és talán még a pipacsmagjaim is sikert érnek el. :)

De nem szaporítom a szót, jöjjön pár vers. Az első az egyértelműen nem saját, Edgar Allan Poe  A holló című verse, nagy kedvenc volt annak idején, és ebben a fordításban nagyon megtetszett. A többi vers az ismét saját lesz, de lehet már éppen volt itt írva, nem tudom hirtelen. De jöjjenek a versek:

Edgar Allan Poe - A HOLLÓ

Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,
Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, -
Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:
Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...
Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás;
Az lesz, az! és semmi más.

Ah! hisz' igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;
Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.
A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem
Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!
Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;
`Itt` többé nincs neve már.

S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,
Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.
S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;
Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,
Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...
Az lessz, az! és semmi más.

Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,
"Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!
De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,
Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,
Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!"
Sötétség volt, semmi más.

Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,
Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...
Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,
Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;
Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,
Csupán az, és semmi más.

Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;
Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.
"Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.
Hadd lássuk hát, vaj' mi lesz ez a rejtélyes látomás, -
Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!"
A szél volt, és semmi más.

Ekkor ablakom kitártam: s ím' suhanva, zúgva bátran,
Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.
Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta
S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,
Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:
Szállt s leült - és semmi más.

És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,
Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.
"Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.
Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,
Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?"
Szólt a holló: Soha már.

Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.
Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;
De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,
Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár
S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,
Melynek neve: Soha már.

Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,
Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.
Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,
Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár,
Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár."
A madár szólt: Soha már.

Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.
Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;
Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla
S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, -
Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:
Soha, soha, soha már.

Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,
Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.
Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre
Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár
Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,
Igy károgva: soha már.

Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem
Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. -
Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára
Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;
Ah! de `ő` a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,
Nem érinti soha már!

Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék
Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár
"Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,
Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,
A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!"
Szólt a holló: soha már.

"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, -
Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,
E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,
Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár
Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?"
Szólt a holló: soha már.

"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,
Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:
Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,
Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?
Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?"
Szólt a holló: soha már.

"El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva -
Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...
Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;
Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;
Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!"
Szólt a holló: soha már.

És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül
A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.
Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne
S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.
Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,
Nem menekszik soha már!

Csend van, fázom

 

Mért van ilyen sötét, s hideg?

Mikor a semmibe nézek,
kezemmel dörzsölöm szét
árnyék-képed.
S befogom fülem,
hogy emlékeimbe ne
halljam szavaid.

Mért kell csukott
szememből könnynek hullnia,
csakhogy ne lássalak
még egyszer, téged.
Ne lássam a rám néző
két hazug szempárt,
s ne halljam a
csalfa bókokat.

Bénuljak meg,
hogy ne markoljam
többé a falat,
mert azt hiszem
kezem téged simogat.

Vakuljak meg,
hogy ne lássam
többé az arcodat,
s ne keljen
csillogó szemedbe néznem
még egyszer.

Ólmot öntsetek fülembe,
mint énekes Vazulnak,
csakhogy ne halljam
az elmosódott,
hazug, rémes
szavaidat.

Törjön darabokra szívem,
s sose rakja össze senki,
lelkembe dúljon
ezer vihar,
testem hidegüljön el,
elmém legyen zavaros,
ne érezzek többé semmit,
ne tudjam ki vagy,
s kivé leszel.

Legyek egy senki,
hogy soha többé
ne tudjak
mást szeretni.

 

Megfáradt napok közt lépkedek,
szívemmel keresem a képeket,
látni akarom amit akkor hittem,
S reménykedve jövőmbe vittem.

Melyeket mind a múltba szőttem,
s te egy pillanat alatt elvetted tőlem.
Látni akarom újra a meg nem élt valóságot,
s azt, hogyan vetted el tőlem a boldogságot.

(2007. április 28)

Csendben


Hallgatni valamit, ami nem is szól.
Sosem mond ki semmit se a száj.
Hallgat csak csöndesen most is,
Várja mikor nyílhat újra már.

Mikor cseng újra édes hang
a reszkető ajkak íveiből,
válaszra várva még most is
A vörös csend fonta órákban.

S beszédre nyílnak az ajkak,
de a hang még odébb vár.
A csillogó szembe ébredt könnyel
a hang nem jön még, még mindig áll.

Vár, vár még a percre,
Mikor szólhat ismét,
epedve,
választ kapva
félve feltett
kérdésekre.
De a hang nem jön többé,
nem szól újra édes ajkakból
semmi már,
könnyes szemmel
előtte
csak vár.
Vár, vár a megfelelő percre
mikor szólalhat meg lelke,
de ajkai akkor sem zendülnek szóra,
hisz választ úgy sem kapna már.
Reszkető karral csak felé kap
és kéri a lényét
a tekintetnek,
amely hang nélkül is mindent,
mindent elárul.
Vár, vár hogy mikor lesz
ismét övé e perc,
mikor kap egy választ
a fel nem tett kérdésre.
Két égő szempárt vár
amelybe tekintete forrhat,
de a válasz várva vár
elillan, némán,
nem fordul vissza.
Kapna utána, de elereszti,
nem néz vissza többé már...
Hagyd elmenni!
Nem jön vissza többé már...

Ajkak nyílnak sírva szóra
de a hang csak reszketve jár
az eleresztett lény után
Reszketve szólalna már.

Zavarodott a kép, amelybe lép
Sóhajok követik egymást, könnyel
Ajkaidból folyik a hang
Utána szólsz még: hiányzol!

s a könnyes szemből gördülnek a cseppek
sápadt arcodon gödröt keresnek
végigfolynak ajkadon,
S meghalnak az álladon.

Gonosz

Ó, súlyt le rám, égi fegyvereddel,
S suhints egyet mélyre... ó, de csak mélyre...
Recsegjen, kopogjon bordám közt a kasza...
Had tudjam meg, milyen a gonoszok szava.

Zakatol, zúg, üvölt, hasít belém,
marcangol, megöl, siet felém,
szánj rám, ó szánj rám egy percet,
S tépj szét, vágj! Még egyet...

Megcsillan kaszádon vöröslő vérem,
Keserűn, kínozva elér a végem,
Ne kímélj, kérlek, könyörgöm,
ne kímélj engemet,
ne hagyj nekem életet.

S kiélezett kaszád
Ismét testembe vág...
s hjajj, egy apró sikoltás,
s már itt is az elmúlás...

2007.december 10. Kecel

Csend

Haldoklik a csend,
s néha feldereng
egy-egy hangfoszlány...
S ki tudja mit rejt a szó
az a halk,
tán semmitmondó
sóhaj, vagy kacagás...
hazug szó
mely ámítás...
Haldoklik a csend,
s ki tudja merre jár
egy egy csendes...
hangfoszlány,
s ki tudja,
merre jár,
egy egy csendes
hangfoszlány...


2007.12.01

...

Már esteledett… a ház előtt elmenő emberek nem láttak az ablakokból kiszűrődő fénynél többet, talán nem is gondolták át, vajon ebben a házban most éppen mit csinálnak a bent lakók. …

    Három gyermek kergetőzött éppen, a legnagyobb lány után szaladt egy pöttöm fiúcska, és utánuk kúszott a legkisebb gyermek is, aki még csupán csak ismerkedett a járás rejtelmeivel. Miközben a ház csendjét megtöri e három tünemény, addig az édesanyjuk a konyhában készíti elő a vacsorának valót, szépen megteríti az asztalt, az asztalfő helye is szépen megterítve, majd mindenkinek a szokásos helyére teszi mackós és pöttyös tányérját, picike poharát és a kellő mennyiségű szalvétát, mert hát ugye ahol gyerekek vannak, ott nem csak a száj az, ami elegendő ételt kapJ Majd gondosan elhelyez az asztalfő mellé magának is egy terítéket.  Egyre nyüzsgőbbek a gyerekek, valmi türelmetlenség is közre játszhat, mivel a kis pöttöm fiú a nagy rohanás közepette odaszalad édesanyjához, megfogja hosszú egybe ruháját, amennyire feléri, és kérdő tekintettel megkérdi, mikor lehet már vacsorázni, mert korgó gyomorral Ő nem tud aludni. Az anya mosolyogva csókot lehelt a fiú orcájára, majd megnyugtatta, hogy hamarosan már asztalhoz lehet ülni, de még várniuk kell egy picit. A lány sem szaladgált már, legkisebb öccsét felültette a mélyen süppedő biztonságos kanapéba, és Ő maga is mellé ült. A kanapé mögött egy nagy ablak volt elterítve, ami pont a bejárati kapura nézett. Egészen jól látható onnan az udvar kivilágítása mellett, hogy valaki éppen be vagy ki tér onnan. Sokszor ül ott elpirulva miközben az édesanyja ki kísér egy-egy ismerőst, mert ahogy a lányoknál lenni szokott, még igencsak szégyenlős időszakában volt. De ebből az ablakból az is látszódott, amint az édesapa nyissa nagyra a kapukat, hogy a már ismerős színű és hangú autó a garázsba gurulhasson, és amint vissza battyog a kapu bezárásához, addigra már örömhangon rohanhasson ki testvéreivel az apuka nyakába ugorva.

-          Irány kezetek megmosni törpék! – törte meg a gondolatokat az édesanya mosolygós ámde határozott hangja.

A gyerekek elindultak egymást követve és segítve mosakodni, egy kisebb fürdésnek is megfelelt volna az a vízzel való játék, amit alig 2 perc alatt hajtottak végre hárman. Amint még el-elidőztek a mosdó körül, egy kis roppanás hallatszott az előtérből, ami hirtelen minden szavukat és mozzanatukat megállásra kényszerítette a három tüneménynek. Pár másodperc múlva határozott hangos lépések hallatszanak, és hirtelen nagy gyerekzsivajjal rohannak ki szinte csurong vizesen a gyerekek, hogy végre nyakba ugorva köszönthessék  az édesapát.

Hazatért!

...

____________________________________________________________________________

Mindig gondolkoztam valami más irományon, regényre, de az hamar kifullasztotta fantáziámat. A rengeteg név, szereplő, helyek, pontosítani, sajnos nem vagyok a túlzott fikciók mellett, és nem is tudom, hogyan találhatnék ki fiktív városokat és helyeket, meg ilyesmit, túlságosan bele kellene méllyedni, persze ha nagyon akarnám, biztos menne, de mégis, sokszor ilyen kis gondolatot tudnék kiragadni, és a rövid, kis "egyperces" névtelen szereplős, házon belüli, vagy utcán történő jelenetsorok jobban a kedvemre valók. Bár immár 3 éve, hogy alig született tőlem valamilyen írás, nagyon is vissza fogtam magam a pár évvel azelőtti időszakhoz képest, de az ilyen gyors gondolatok még ma is jönnek. Ki tudja, lehet, hogy egyszer komolyabban neki fogok:) Ábrándok, megtörténések... lenne miből összeállítani egy egész életet, és lenne is min mosolyogni egész nap. Kitudja, még bármi lehet.

Szomorúan tapasztalom önmagamban, hogy ebben az évben még nem írtam ide egy sort sem. Persze ez nem hiszem, hogy olyan nagy bajocska lenne, de hát na mégis. Ma eszembe jutott, és van is időm. Ma valahogy mindenre volt időm, annak ellenére, hogy hétfő van. Próbálok többet foglalkozni a sütés-főzés dologgal, tudni illik sokszor bántott a dolog, hogy majdhogynem jobban értek egy CNC esztergagéphez nő létemre, mint a főzéshez.:) Viszont lassan, de biztosan bele tanulgatok a konyha rejtelmeibe, csak hagyni kell nekem időt, és kellő teret. Ma így is tettem, elkészült életem első muffinja, és bár nem ilyen sütős-főzős blog ez, mégis szeretnék dicsekedni ezzel a remekművel:) Persze nem marad el egy kis vers sem, még szemezgetek útközben, mit is írhatnék be ide, mert van még bőven válogatni való a versek közül:) Természetesen nem lehet mindent egyszerre, így marad még későbbre is mutogatni való. Jó olvasást kívánok!

Zuhog az eső


Zuhog az eső, és én csak állok,
reménykedve, hogy újra rád találok.
Várom a pillanatot, hogy újra látlak,
hogy elmondjam szeretlek, az egész világnak!

Szakad az eső, és én csak állok,
és egy gyönyörű boldogságot várok.
Itt vagyok, és hívlak, szakadatlanul,
mert nem szeretnék élni boldogtalanul.

Megáll az eső, és én csak állok,
vizesen, fázva, szerelmet találok.
Megfogod két kezem, és elvezetsz innen,
éljük boldogságunk, nyugodtan és szépen.

Valaki


Egykoron mindig szerettem volna valaki lenni,
akit mindenki fog tisztelni, s szeretni,
az utcán sétálva kalapot
emelve köszöntenek reám a sötét alakok,
s ha valahol néha felszólalok,
ujjongás, tapsvihar köszönt.

Reméltem, hogy mindig leszek valaki,
s nem kell álruhába lennem,
hogy engem is tudjanak szeretni,
s csak azért legyen jó a kedvem,
hogy mások arcára mosolyt,
szívükbe boldogságot kelljen tennem.

Sose voltam az, aki igazán vagyok
arcomra csalt hazug mosolyok,
csalfa örömódák zengtek ajkaimból
mindig többet, s jobbat vártam a holnaptól.
Mindezt csak azért, hogy más sose lássa
a szemembe született könnyeket.

Mindig vágytam haza, ahol önmagam lehetek,
senkinek se kell itt a hazug lehelet,
Látják az arcomra csalt hazug mosoly mögött
Hogy lelkem üvölt, s mindenki fellökött.

Vágytam haza, s itt itthon vagyok
Körülölelnek a szerető karok,
szeretnék még egy kicsit több lenni,
hogy még egy személy tudjon szeretni.

(2007. április 28)

A legszebb  dolog,  mikor átölel az, kit szeretsz és nem a  karját érzed testeden, hanem lelkedbe olvad az Ő lelke...
             mikor  szemébe nézve megcsillan benne a fény,  s első pillantásra megszületik a szerelem.
             mikor mosolya elárulja egész valóját, lényét, vágyait, álmait, féltve őrzött reményeit, s mindet Neked adja.
             mikor átölel, hogy érezze az illatod, szíved dobbanását, a legmélyebbről jövő sóhajaid,
             mikor felszabadult nevetését hallod, ahogy könnybe lábadt szemmel kacag, és szomjazol mosolya után,
             mikor csendben, mélyen a szemébe nézve elmondhatod neki, hogy Ő a mindened, az egész lényed,
             mikor érzed, hogy szeret, ahogyan szeretni tud,  minden erejével, szenvedélyével, mindenével,
A legszebb dolog,  mikor szerethetünk Valakit úgy, annyira, olyan mélyről, szenvedélyből, ahogy elmondani nem is lehet.

Nem minden lélek szakad meg egy tökéletes keresése közben. De minek is keresni? Mikor eljön az idő, úgy is Ő talál majd Ránk! S akkor értjük meg igazán, minden addigi fáradozásunk nem volt hiábavaló, most már tudjuk, hogy mi a jó, mire van szükségünk, milyen mértékű ölelésre és milyen forró csókra, tudjuk már, hogyan szeressünk, és már nem csak azt tudjuk, hogy mi a jó Nekünk, hanem azt is, hogy       Mi a jó a Másiknak...

Nem kimondottan szeretem Ady Endre verseit, persze van tucatnyi nagyon jó, de volt idő, amikor belénk akarták tuszkolni csak Ady verseit, és ez picit olyan teherként és autómatikus védelmi mechanizmust indított el a költővel szemben. Persze nem Vele volt a gond, hanem némiképp az oktatóval, de nem is gondnak nevezném, csak némi fanatizmusnak:) De sebaj, már megérte. Elmosolyodok egy-egy nagyon remek Ady Endre verset olvasva. Ezért került ma is sok egy versére, nem olyan rég olvastam először, és igencsak megfogott. Nem kell elmagyaráznom, hogy miért:)

ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

____________________________________________________________________________

Jujj, majdnem elfelejtettem megmutatni a finomra és jól sikerült muffint is... íme egy kis fotó:)

Ilyen volt:

éééés ilyen lett:

Jó reggelt kívánok!

Mivel ma már részemről elkezdődött az év végi pihené, így gondoltam egy efféle verssel köszöntöm az ide járókat, vagy az éppen ide tévedőt. Ezen felül egy pár gondolat - töredéket osztanék még meg. Mint mindegyik vers, ezek is valamiféle külső inger hatására születtek meg, és kerültek mentésre. Nincs ezekben se semmi nagy húúmilyen dolog, nekem annó és a mai napig is sokat jelentenek és mindig tudom, mi miért és hogyan is keletkezett. De nem szaporítom a szót tovább, jöjjenek a versek.

Szabad nap


Csillognak az utcák, mindenütt fények,
Most jövök rá, hogy merre is élek.
Mindenkinél egy csomag színes papír,
A fiatal ember csodás festékkel falra ír.

Dudálnak, nevetnek, hangosan beszélnek,
Egy ilyen nap kell minden jószívű embernek.
Kezükben egy üveg sör, kortyolgatják lassan,
Az utcán egy rendőr kocsi megy el, de halkan.

Táncolnak a zenére, lelküket érinti a dal,
Miközben tombol a zene, megremeg a fal.
Lejtik a táncot, érzik a ritmust, pezseg a vérük,
Nem tudják abbahagyni, így én is megyek velük

Magával ránt a csillogás, a zene, az élet,
Mindenütt csak barát, szeretet, és fények.
Átölelnek, körül vesznek és együtt élünk,
Hova lenne a világ ilyenkor nélkülünk?

Lassan csendesedik az élet, halkul a zene,
Elvonulnak az emberek, de ott marad a fele.
Azok csak témáznak, vihognak halkan,
A többi meg már alszik a meleg - kanapéban.
 

Fagyos világ....

Láttál te már ennyi csodát?

Fehér leple eltakarja,

óvja, gondosan

ápolgatja...

Alá hullik onnan fentről,

alá, s takarót fon

az ég alá.

Csipp csepp,

fehér királyság

mindenütt,

egy kis csillag...

s még vagy ezer

fedi be

a földi valóját

az égnek,

s a gyermekek

láűzban égnek,

hol húbucka,

hol testett öltött

a fehér takaró...

Alá hullik,

díszítve erdőt, mezőt,

kietlen rétet,

zsúfolt utcákat

és minden háztetőt.

Ó, de ott...

nézd! mi van ott távol!

Csak csend...

s a fehér királyság

ismét földi valójába vág

s ott egy kis erdő,

hótakarótól

csillog minden,

s látod ott középen,

forró füstje szétszakítja

hót a bilincsben...

Fagyos világ...

Láttál te már ennyi csodát?

2008.01.08.

Töredékek

Nézd, nézd mennyi ember hiszi azt, amit a másik ajka megnevez... mennyi ember nézi kitágult pupillával a nem létező tökéletest. Mennyi ember hiszi azt, az élet mily könnyű és nem sebez. Minden pillanatba másból élnek, nem a saját lét ad éltet. Azt hiszik, mindenkinek könnyű, s mikor látnak az utcán egy szegényt, még ajkuk sem remeg. Mennyi ember hiszi azt, hogy a pénz ad csak életet, és nem veszi észre a szíveket. A tavaszodó parkba ülő szerelmespárt is úgy nézi, mint képeket.
(2007. január 21)
 

Tudod, sokak hordoznak magukkal valamit, egész életükön keresztül, valami olyat, amit nem az idő adott nekik. Valami olyat, mely sokszor kétségbe ejti a viselőjét. A legtöbb pillanatban arra vágynak, bárcsak ne lenne... ne lenne ami mindent megnehezít, és távol tartja a céljaitól, mert nem lehet... nem lehet ezzel élni. Még is sokak azt gondolják, jó, hogy van... még ha fáj is, de e nélkül nem lennének azok, akik lettek, azok akikké tette ez a valami. Tudod, sokak hordoznak magukkal valamit, ami röpke évek alatt sok tapasztalattal látja el őket, többel, igazabbal, mint azokat, akik egész életükben a tapasztalat megszerzéséért esedeznek.
(2007. január 23)
 

Tudod, egy élet nem elég ahhoz, hogy minden álmod megvalósítsd. Igaz, az álmaink azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és ha nem is sikerül, legalább egy kicsit jó volt. Az Istenek irigykednek ránk, nekünk halandóknak bármelyik perc lehet az utolsó, és tudjuk nincsenek szárnyaink, hogy ha menekülni kellene. Tudjuk, lenne mindig valaki, aki fogná a kezünk, és nem csodákkal, nem varázsigékkel, de segítene nekünk. Segítene, hogy egy kicsit jobb legyen...
(2007. január 23)
 

Tudod, bármilyen nehéz is az élet, de nem szabad feladni. Csak adnál egy pacsit annak, aki örülne a fájdalmadnak. Ne neki okozz örömöt, hanem annak, aki annak örülne, ha mosolyogni láthatna téged, szívből, igazából. Annak adj örömet, aki téged keres, azoknak, akik szeretnek téged és bármit megtennének, hogy beléd karolva közösen indítsanak el a megfelelő úton, hogy haladj tovább, biztonságban. Lenne valaki, aki az úton végig elkísér, és a csípős, szúrós bokrok között vigyáznának rád a legjobbak, mondhatni az őrzők. Sasként jelenne meg valaki, aki utad mutatná, merre lépj, és kaszásként vágnának neked utat barátaid a sűrű, bozontos részeken. Betemetnék a gödröket, mocsarakat, hogy ne ess gödörbe, de ott lennének mindig melletted, hogy érted kapjanak, bármi is történik. Mindig, mindig melletted lesz valaki, aki próbál segíteni, engedd, és ne add fel, megmutatja az utat!
(2007. január 23)
 

Tudod, vannak az ember életében olyan percek, forró pillanatok, gyenge mozzanatok, boldog ölelések, csókok, ezer bók és ezer kérdés, amit sosem felejt el, bármi legyen is a vége, sírás vagy nevetés, harag vagy örök barátság, szívembe mást diktál az agy, de tudom, bármi is legyen a jövő, sorsomnak része vagy!
(2007. január 24)
 

Tudod, minden ember életében eljön az a pillanat, mikor ráeszmél, nincs neki senkije, csak önmaga. Tudom jól, mit gondolsz most, hisz ott vannak a barátok, mért maradna bárki is magára?! De hidd el, bízunk benne, és reméljük, mindig fogja valaki a kezünk. Mégis sokszor fogunk eltávolodni mindenkitől, nem akarjuk, de megtörténik. Akkor döbbenünk rá, mikor egy szép nyári nappalon a nyüzsgő utca járdáját taposva azt veszed észre, egyedül vagy... Akár bele is nézhetnél egy helység ablakába, nem látnál semmit, önmagadon kívül. Csak a nyers valóságot, mindenki csak rohan, és meg is állhatnál az utca közepén, ha fellöknek is, és a földre zuhansz, nem nyúl érted senkinek a karja, hogy felemeljen a tömeg alól. Ha csak kikerülnek, akár úgy érzed mint egy óriási vízhangtól csengő csarnokban, hol sötétség van, egy két lámpa ég, s hiába suttogsz, hiába kiabálsz, nem hallja senki. Nincs ott senki... Tudod, ezt is túl kell lépni, lépj azon utca járdakövein, hol senki más se lép, még is sugárzik a nap. S akár ha tömegbe is kerülsz, ha fellöknek, tápászkodj fel, és menj tovább... A sötét csarnokba halld meg szuszogásod, ülj le és hallgasd, amit ma már senki se vesz figyelembe: csend van. Sóhajaidon kívül csak a pattogó villanykörte ad némi hangot, s amint a fáradtságtól kialszik, becsukott szemmel ráébredsz, sose leszel egymagad, ha felismered önmagad.
(2007. január 24)
 

Tudod, mindenkinél eljön az az idő, mikor megáll egy percre és elgondolkodik... miket tett, mért tette, miket tettek vele... végig nézi a múltját, elgondolja a jövőjét, és örül a jelennek. Nem csak akkor kell megállni és gondolkodni az elmúlt időkről, mikor életünk utolsó perceiben, óráiban vagyunk.
(2007. január 26)
 

Nem a kor határozza meg, hogy mennyire vagy érett az életre, vagy nézzünk kisebb dolgokat.
Nem a kor határozza meg, hogy ha iskolába jársz, ne azért járj, hogy melegedj, hanem hogy meglegyen valamiféle alap tudásod.
Nem a kor határozza meg, hogy hogyan takarékoskodj a saját kezeddel megszerzett pénzzel
( és azt sem a kor határozza meg, hogy mennyire telepedsz rá a szüleid vagyonára, amit ők megkeresnek, csak hogy neked jó legyen, te meg könnyűszerrel elherdálnád, majd vagánykodnál, mid van, gondolkodjatok ;) )
nem a kor határozza meg, hogy érett vagy e egy kapcsolathoz, amibe beleadsz mindent, szívedet, lelkedet, testedet.
Nem a kor határozza meg, hogy elviselj egy terhet, ami lehet lelki teher, lehet testi teher is.
Nem a kor határozza meg, hogy igaz barát tudj lenni, és megtenni mindent, hogy segíthess a bajban, vagy együtt örülj vele, mikor boldog.
Nem a kor határozza meg, hogy testvéredet testvérként szeresd, s szüleidet tisztelni tudd.
Nem a kor határozza meg, hogy mikor leszel boldog, vagy hogy kellő tapasztalatot szerezz valamiben, amibe bele szeretnél kezdeni.
Nem a kor határozza meg, hogyan élj, vagy hogyan élsz. Minden csak rajtad múlik!
(2007. január 26)
 

Tudod, nem mindig akkor jön el a dolgoknak az ideje, mikor szeretnénk, és mikor azt hisszük, el kell jönnie. Előtte még sok olyan pillanat van, mikor azt hisszük, feladjuk, mikor már semmi reményt nem látunk a hőn áhított tárgy, fogalom, vagy személy megszerzésében. Mikor már az utolsó szálakat is elvágnád, és újra kezdenél mindent, de másképp, akkor, akkor döbbensz rá, hogy még nagyon is ott van az a bizonyos gordiuszi csomó, amit nem tudsz kibontani, nem tudsz elvágni, nem tudod elfelejteni, mert mindenhova elkísér az érzés. Mikor teljesen másba kezdesz, előjön és nem enged. Mikor már minden reményed elhagy, és ami újba kezdesz, az sem megy rendesen, és abból is kilépnél, feladnád, mert tudod mire vágynál, mit szeretnél, de nem lehet se szorosabbra kötni az érzést, se megszüntetni... nem tudod... és a legváratlanabb pillanatba toppan eléd valaki, akivel közösen kibonthatjátok végre ezt a csomót, de mindkettőtökhöz sokkal közelebb lesz az érzés. Végre közösen mehettek az érzések útján, a sorsotok kíséreteként.
(2007. február 4)
 

Jóestét kívánok! Rajzolgatok-rajzolgatok, de hogy fejlődjek és haladjak is, jól bevásároltam magamnak végre színeket is a hobbihoz. A héten meg is született az első nem grafit rajzom, és némi szín is fellelhető benne. Persze mindez, mint a többi is csak kezdetleges, olyan félkész-vázlat-próbálkozás, de én már valamelyt tökéletesnek látom a képességeimhez mérve. Ím az új szerzemény

Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban,
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.

Illyés Gyula

_________________________________________________________

Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer
akadályt! Szerelem a szerelem,
amely hőfokot más hőfok szerint nyer
vagy ár-apályt játszik készségesen?
Óh, nem; az örök fárosz maga ő,
nézi a vihart s nem ing semmi vészben;
minden vándor hajók csillaga ő,
magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
ítéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
sose írtam s szív sose szeretett.
(Shakespeare CXVI. szonett)

 

Most ilyenem van... vége a munkaévnek, pihenés lép életbe, és most valahogy ezek a sorok cikáznak a fejemben...

Jó estét kívánok! Mivel elméletileg ez egy verses-fotós kis blogocska, eleget is teszek neki:) Legalábbis próbálkozom. Igaz fotóból még keveset raktam fel, de most ezt is pótolom. Ahogy keresgéltem pár szemrevalóbb képet, mondhatni jó pár mappán és képen kellett átbogarásznom magam. De ebbe is belegondolva, alig-alig fotózgatok manapság, lehet lassan ez is el-elmaradozik, mint annó az írás. Most lesz annak 3 éve, hogy nem igazán született tőlem semilyen vers vagy akár gondolat sor. De a fene se bánja ezt:) A fotókat se bánnám, bár így is akad alkalom és lehetőség is, hogy olykor olykor lencsevégre kapjak valami számomra legalábbis szemretűnő kis pillanatot. Ennek ellenére viszont aktívabb ismét a rajzolási "kényszerem", és szerencsére ötletekben is bővelkedem:) Nem is szaporítom a szót, íme pár régebbi és frissebb fotó.

Igaz borongós egy kissé az idő, és sokakat lehangolt, nekem egy kis nosztalgia kedvem lett ettől:) Még egy évet se tudok vissza menni, ami nosztalgiát keltett bennem, hiszen nincs egy éve sem még, hogy először kezemben foghattam életem egyik legszebb ajándékát. Ez adott ma ihletet arra, hogyan írjam meg ezt a posztot. A mai versek a Páromtól kapott egypéldányos verseskötetből vannak lefotózva, előre elnézést kérek a minőségért:) Lefotóztam a borítót is, és a kezdő oldalt is, azon egy Depeche Mode zenéből van idézve:) 

Kellemes délutánt/estét kívánok mindenkinek, vagy reggelt, ki mikor jár erre-felé:) Kicsit fárasztó nap után járok személy szerint, de gondoltam némi nosztalgia ellenében írok egy picit ide is. Kicsit nehézkesen megy az írás, mert manapság rákaptam a szotyira, és furcsa módon, amikor elkezdem, csak azzal tudok foglalkozni, mint egy gép, töröm, eszem, töröm, eszem, és nem tudok olyankor mást csinálni:D Mára egyenlőre csak egy kis gondolatsort szeretnék megosztani az olvasókkal. Szerencsére van kitől kapnom inspirációt, hogy alkothassak valamit, a rajzok mellett nemrégiben ezt a pár sort tudtam összehozni, de talán mondhatom, kijelenthetem, ebbe a pár mondatba minden benne van, amire szükségem van, és ami, Aki miatt született meg a gondolat.

Olykor hajthatatlan vágyat érzek aziránt, hogy valamit alkossak, valamit létre hozzak, hogy valami megszülessen kezeim között és valami olyanná váljon, ami örökké tart, és visszamosolyog rám, mint saját alkotásom. Olykor nehéz elviselni, hogy akaratom ellenére nem tudok művészit alkotni, mégis mesterien végezhetem életem minden pillanatát, és mint a festő, aki gondos ecsetvonásokkal készíti el remek művét, tökéletes körvonalakkal, vonásokkal, a maga tökélyében tökéletes remekmű születik, ami végül állandó lesz, és örök... amit a festő már akkor annak látott, amikor még a vászon fehér volt, az ecsetek hevertek a palettán, de elmosolyodva tudta már, hogy minden megvan ahhoz, hogy az alkotás megszülessen...
Örök és állandó legyen.:)
 

Kellemes estét, vagy napot kívánok annak, aki éppen olvas. Még mindig csak ismerkedek ezzel a bloggolással, sokszor ezeregy ötlet támad fel bennem, mindig hajthatatlan vagyok egy egy újabb téma avgy ötlet iránt, most már kénytelen leszek venni egy kis jegyzettömböt, amire minden gondolatom felírhatom. Sokszor nem csak fotók vagy versek miatt írnék ide, hanem egyéb talán másnak apróságok is eszembe jutnak, amiről épp írni támadna kedvem, de hát ez ugye nem ilyesmi blog, ezért mellőzöm is az ilyeneket:) Viszont ha tudtok valami jó pizzareceptet, annak örülnék, ha megosztanátok velem:D Koromhoz és nememhez lévén sokkal jobban értek egy cnc esztergához, mint a sütéshez-főzéshez, de mostmár tényleg meg kell tanulnom főzni meg persze sütni is. Na meg ha belegondolunk, itt a nyakunkon a karácsony, valamit ki kell találni a család legkisebb tagjainak is nyalánkságok terén:) Na de nem is szaporítom a szót, találtam mára pár szemernyi verset a régi időkből, ma olyan verses hangulatom van ismét.:) Nem sorolom egyiket se sehova, most ezeket osztom meg Veletek.

Újra itt, bár elég szerény kis poszttal. Ma úgy döntöttem nem koptatom saját versem "közzétételét", most valami máshoz van kedvem. Vagyis vers jön, de egy igazi költőtől. Jelenleg csak ezt tudom motyogni magamban:)

Radnóti Miklós: Tétova óda

Lassacskán mintha hanyagolnám a blogot, de ma a rajzolás mellett hagyok egy kis időt egy új posztnak. Annak idején a rajzolás volt a versírás előtt a nagy hobbi, a kedvenc, ami kiegészítette tinikori életemet, majd bizonyos oknál fogva az írásba habarodtam bele. Olykor nagy bánatomra, hogy nem tudok már igazán összerakni két össze illő sort sem, persze ennek megvan a magam tudományos oka is:) Amit akkoriban a versek töltöttek be, annak már egészen más mondhatni szenvedély lépett helyébe, aki betölti az életem minden egyes részét és lényét, sokkal de sokkal többet annál, mint amit valaha a versek vagy a rajzolás adott. Viszont hobbi kell az ember életében, de mivel a versírás már nem megy, újra kezdtem rajzolni, persze több kevsebb sikerrel. De elég is a rizsából, hoztam egy kis szösszenetet, és mellé egy nemrég elkészült rajzot is.

Gyermek

 A szombat hajnal szokásosan unalmas légtérré tette a szoba minden sarkát, vonulatait az ágytakarónak, a füstölő cigaretták szagától bűzlő függönyt, a vázában lassan elhervadó tulipánt, az ébredező madarak szárnycsapása az ablakban, a frissen készült kávé illata betölti a konyhát, s a folyosón áthatolva árad be a reggel illata a csendes, unalmas szobába. A mindennapok fáradalma megjelent a pihenni kívánt napokon is. A halkan keltegető leány megsimítja párja homlokát, s egy mosollyal kelti, lágy hangon szólva: keljél édes, menni kell. E szavak hangoznak el, nap mint nap e csöndes szobába, néha kétségbeesetten, néha reménnyel, vággyal és szerelemmel teli. A fiú kócos fürtjei szerte állva, arca fáradtságtól sápadt, teste felső részét csak a takaró rejtette el a kedvese elől, igaz nincs mit rejtegetnie előle :) . Magas, erős férfi volt e srác, látszott, megélt már néhány csapást, néhány csodát, de legnagyobb az volt, amint kedveséhez sétál, átkarolja féltve, nyakára apró csókot lehel, majd kezét a leány hasához simítsa gyengéden ... A leány irtó fiatal volt, igaz már koránt sem leányzó, hanem igazi nő, hosszú barna haja sugárzott az egészségtől, az arca kedves, barátságos, mosolya elbűvölő és csábító, földre szállt angyal. :) ... s amint gyengéden simította végig erős karját a férfi élete párja hasán, megfordult, leguggolt elébe, s bókkal, gyengés szóval, halkan: "Szervusz kicsim" üdvözölte a nő szíve alatt nevelkedő gyermekét.

Álmaim tengerén

Álmaim tengerén sodort,
ó sodort a szél,
tollat fogtam,
s írni kezdtem én.

Szavak mögé bújtam,
ó sodort a szél,
elrejtőzem, mintkinek
fáj, hogy élek én.

Szavakba öntöm ki
mit jelent ez énnekem,
míg más a pénzt szagolja,
nekem ez az életem.

Szerettem férfit is,
apámtól nem jobban,
e férfi ejtett sebet
bennem a legjobban.

Ez érzés mi?
Múló álom csupán,
mely szerte foszlik
minden ébredés után.

S az írás, azt kérded
mit is jelent nekem?
Talán semmit, de mégis...
ez az életem.

(Bár költő nem vagyok,
 s a nagyok közé sem akarok
 dicsőséggel - vagy anélkül -
 bekerülni.

 Írni akarok, míg
 szó van a lelkemben,
 s mosolyogni azon,
 miként is cselekedtem.)

 (2007.12.12. Kecel)

Csoki

Útállak!
Útálom azt ami vagy, s amivé tettél!
Útálom keserű zamatod,
formád és alakzatod,
Útálom azt ami kívül vagy
s eltitkolja, belül milyen vagy.
Útálom a szót mi hasít közeledbe,
s hatalmad húz a végzetembe.
Útálom ha rád nézek,
s mégis mosolygok,
Útálom, hogy ezernyi arcod van,
s kínnal szenvedéssel
se ellenálok neked,
megsímítlak,
lehúzom ruhádat,
ajkamhoz emellek,
s várom, hogy ismét
beléd szeressek.
Érezzelek magamban,
s legyek halhatatlan.


Útállak, te tábláscsoki!!!!

Bohóc

Gyermek koromban mindig bohóc szeretem volna lenni,
az embereket harsányan nevettetni,
kemény kalpagot fejemre tenni
és nagy krumpli orrt orrmára helyezni.

Jó lett volna bohócnak lenni,
a szomorú embereket mindig megnevettetni,
mosolyt csalni megfáradt szemükbe,
életet lehelni rozsdás szívükbe...

Gyermekkori álmom mégis teljesült,
bohóc lettem. nem az a bohóc ki ki van kenve,
nincs rajtam nagy csámpás cipő,
mozgásom mégis csetledező.

Ezért a mókáért nem kapok tapsvihart
és nem dobálnak körbe virágokkal.

Bohóc lettem, saját szívem repdes
az önmagamba hallott tapsvihartól,
de önnönmagamon kívül senki se tapsol...
(2007. április 27)

Akiért érdemes
 

Akiért érdemes sokszor mosolyogni,
akiért érdemes néha könnyet csalni
fáradt szemeinkbe.

Akiért érdemes megvárni a hajnalt,
akiért érdemes álmodni angyalt
sötét éjjelente.

Akiért érdemes reggel felkelni,
akiért érdemes mindig mosolyogni
arca homályába.

Akiért érdemes mindent túlélni,
akiért érdemes ördöggel harcolni
mikor minden hiába.

Akiért érdemes csókot lehelni,
akiért érdemes tüzet csiholni
rozsdás szívünkbe,
addig míg nem marja szét
a bánat minden pici pillanata.

Akiért érdemes élni,
mindig, mindig tovább menni,
Akiért érdemes céljaink útja,
még akkor is,
ha Ő ezt nem tudja.

Akiért érdemes meghalni,
az elviselhetetlent elviselni,
Akiért érdemes összetörni
minden vágyat, csak azért,
hogy Őt, sose érje bánat!
(2007. április 12)

Szállni szeretnék

Énekelj!
Énekelj a széllel, mely mindig oly messze száll
S viszi egész sorsod, majd ismét tovaáll.
Csak csendben sistereg, süvölt néha a tenger felett,
s olykor vadító ereje mérges hullámokat vet.

Táncolj!
Táncolj az éjben, a hajnal langy melegében,
selymes ruhád szikrázik a kéjtől,
vesd erőd, s lejts édes dervistáncot,
táncolj, érezd a láthatatlan hullámot!

Nevess!
kacagj minden felett, érezd át a vad ütemet.
Hangold össze éneked, s döntsd jobbra
majd balra derekad, kulcsold össze kezed, markolj hajadba,
hunyd le két csillogó szemed, keltsd életre szellemed.

Szeress!
Harapj belém, tépd le rólam selyemruhám
marcangold szét vágyaimat minden éj után
csípj belém, mutasd meg, hogy nem álmodom,
szállni szeretnék nem létező szárnyamon!
(2oo7. szeptember 22.)

Szösszenet, ilyenek is meg lettek örökítve...:)

Egy perc

Amint kifordult dühösen a feljáróról, beletaposott a gázba, és kereste az utat, amely a városból kivezet. A kocsi éppoly tüzet lobbantott fel minden járókelőben és járműben ülőkben, mint a vezetője maga. Mintha a nő és autója egymásra lett volna öntve. Tűzpiros kocsiban egy gyönyörű vörös démoni lány, aki lassan nővé cseperedik. Vagy már rég lehullt róla a leányi lepel és ízig-vérig, tetőtől-talpig nő? Nem tudni igazán, néhol úgy viselkedett, úgy kezelte szavait, mint egy kifinomult, tanult, intelligens komoly nő, de néhol olyan jött ki csípős ajkain, mint egy kamaszodó leánynak, aki lázad szülei engedményei ellen, a nem megfelelőkért. De megjelenésben kifogástalan nőként volt jelen mindenhol.
A gázpedálra taposva egyre gyorsabban megy fel a kocsi sebessége, de őt ez nem érdekli, könnyeit tenyerével dörzsöli szét arcán, s arra gondol, miért pont Ő az, akivel mindez megtörténik, miért kell neki elviselnie a szülei kínos kérdéseit új párjával kapcsolatban, miért nem értik meg végre, hogy Ő az igazi és sok egyéb mondatot hadovázott el remegő hangon magának, miközben a táskájáért nyúlt egy cigarettáért. Sikertelenül turkál saját táskájába, de nem akar keze ügyébe kerülni a keresett cigi, ezért elkezd lassítani és leparkol az út szélére. Már jóval elhaladt a városon túlra, hirtelen kiverte a víz és a meleg nyári délelőttön a lány reszketni kezdett. Az autó ülése alatt hevert a cigarettás doboz, gyújtóval, mikor érte nyúlt megkönnyebbült sóhajtással hajtotta hátra fejét, s hirtelen jól esett neki a csend. Ekkor váratlanul megcsörrent a telefonja, azt hitte nem jól hall, mi zavarhatja meg ezt a csodás érzést, amit átélt hirtelen, a nyugalmat, és még rá sem gyújthatott, ezt nem hiszi el, miért pont most keresik. - A francba, hagyjanak már békén, az istenit - ekként dühösen csapta le a kormányhoz az érintetlen cigijét, és keresni kezdte a telefonját. Tudta sajnos, hogy sokan keresik, munka ügyben, ami elhalaszthatatlan. Mikor meglátta, ki is keresi, könnybe lábadt szemmel, picit elpirulva, apró mosolyt csalt arcára a férfi, aki érezte kell keresnie a hőn szeretett lányt. - Hello édes, merre vagy? - szólt lágy hangon a férfi, a nő hirtelen zavarba jött, ismét lány volt a szíve legbelül, a kamaszkor furcsa érzése vette körül, szinte szikrázott a mosolyától, szeme csillogott, hasába ezernyi pillangó repdesett és minden porcikájával érezte, ki keresi éppen. - Szia, épp hazafelé tartok, mikor jössz? - félig remegve, félig magabiztosan, és teljesen szerelmesen szólt bele a nő a telefonba kedvese hangját hallva, és mintha az előző percek meg sem történtek volna, megfordult kocsijával és ismét a gázba taposva, de már nyugodtan sietett a szeretett otthonba, ahol már várja a férfi, akivel együtt éli napjait, akivel együtt éli minden percét, s akiért él, egymásért élnek. Ezen töprengve hihetetlenül hamar ért a házuk kapujához, és egyre szaporább szívveréssel hajtott az udvarra. Mire kiszállt a piros kocsijából, már a férfi ott volt mellette, átkarolta, s csókot hintett a nő ajkaira. S mosolyra csalta a szerelmes nő arcát, aki már nem félőn, de magabiztosan, tiszta szívből súgta a férfi fülébe a sokat ígérő, sokat elmondó bűvös varázsszót:

Szeretlek.

Te és én

Te nézel,
én látlak,
látom amint emlékeink köddé válnak.

Te harcolsz,
én vesztes leszek,
elvesztek mindent ami veled lehetek.

Te ellöksz,
én távolodom,
messze megyek,
s többé utadon nem kereslek.

Te sírhatsz,
én csak könnyezek,
Könnyeimmel együtt én is elveszek.

Te mehetsz tovább,
én maradok,
hurcolj tovább minden gondolatot.

Te élhetsz,
én meghalok,
hisz már önmagam nem maradhatok.
(2007.11.25)

Te és én

Te hallgatsz,
én csendben leszek,
hallgatom, amint szavad engem vezet.

Te nézel,
én látlak,
látom amint emlékeink a mennybe szállnak.

Te harcolsz,
én győzök veled,
elnyerek mindent ami veled lehetek.

Te hívsz,
én megyek,
s utamon csak téged követlek.

Te sírhatsz,
én csak könnyezek,
Könnyeimmel együtt a tiéd leszek.

Te mehetsz tovább,
én itt maradok,
megvárlak, míg eléred a gondolatot.

Te élhetsz,
én veled élek,
hisz nélküled semmit se ér az élet.
(2007.12.08)

Mivel a madárpókok témában még nem ürítettem ki a tervezetet, így ma megteszem azt. A most következő 3 madárpók mondhatni a legrégebben nevelt és a legkedveltebbek közé tartoznak.

Avicularia versicolor

Grammostola pulchripes

Grammostola rosea

Vajon...

Vajon a holtak mit éreznek?
Félnek-e, reszketnek?!..
Vagy netán gúnyosan röhögnek rajtunk,
hogy ők Ott vannak,
mi Itt maradtunk...

Vajon, ha szeretünk,
szeretnek e minket viszont?
s ha jók vagyunk,
tudják e Ott fent,
hogy mi jók vagyunk?

Vajon... amíg mi Itt vagyunk,
a reszketés, a félelem,
az mind önmagunk?
a nevetés, a kacaj,
a mosoly,
az mind önmagunk vagyunk?

(2008. február 1.)

Szép napot kívánok mindenkinek. Ma volt időm kicsit képeket válogatni, így eszembe jutott, említettem már a madárpókokat. Akármennyire szemezgettem a képek közül, sok jó van róluk, mivel nem csak egyetlen faj van a "birtokunkba". Régen mindig amolyan bogarászós lány voltam, és áldom is az eget, hogy kisváros legszélére születtem, tele kis erdőkkel, mezővel, és mindig alkalmam és lehetőségem nyílt az állatvilág ezen területébe bepillantani. Persze az más kérdés, hogy nálam többnyire akármit is találtam, annak a bogármenyország volt a vége, de hát ilyen egy gyerek:) De szó ami szó, a mai napig becsülöm és megmosolyogtat minden olyan kis állat, rovar, bogár, amibe éppen belebotlok, és gond nélkül a mai napig képes vagyok csodálkozni bennük:) Ma már nem járok a ház mögötti füves-fás részre, hogy darázspókokat és imádkozó sáskákat és egyebeket lessek, a már egy ideje tartó pók-mánia a madárpókokban nyilvánul meg. Elég hosszúra sikeredik ez a poszt, mivel egyik becses és szép pókot se szeretném kihagyni. Íme neki is kezdenék.

 Pterinochilus murinus

Brachypelma boehmei

Citharischius crawshayi

 Cyclosternum fasciatum

	.

Akad még pók-mutatni való, de azt majd egy következő posztban.

...Óh, rohanó világ, figyelmetlen, sérthetetlen,
Meg nem áll egy rózsaszálért,
mely vöröslő szirmával
köszönt reád Nagyvilág!

Puszta réten, hihetetlen
csendes, csillogó mesetáj.
Lepkék szárnya, szemtelenül
Ide oda csapkodják,
de nem figyeled Nagyvilág!

Csendes éjjel, sötétségben
Ezernyi fényes égi táj,
Hol villan egyet, és elhalványul.
Van amelyik tovaszáll,
ezt sem látod Nagyvilág!...

Nem akarok több lenni annál,
mint aki Vagyok.
Nem akarok jobbat annál,
mint amit Kaphatok.
Nem akarok pompát és fényeket,
csak azt szeretnék, hogy szeressenek!

A rengeteg szabad időm tekintve úgy érzem, még ebben a hónapban több posztot tudok besűríteni ide, és több verset és képet tudok megosztani Veletek. Nem kell arra gondolni, hogy egy otthon tengődő leány vagyok, aki nem dolgozik, most csupán egy váratlan baleset "áldozata" vagyok, és még pihennem kell, de minden tény ellenére, vágyok már vissza a hétköznapi munkás időbe, ugyanis 2,5 éve nem voltam itthon ennyit, bevallom, kicsit furcsa és sokszor idegfeszítő, hogy mennyi szabad ideje van az embernek ilyenkor. Ezért is gondoltam nemrégiben, hogy elkezdem ezt a blogot, sokszor volt, hogy itt-ott, közösségi portálokon megosztottam egy-egy verset vagy feltöltöttem néhány képet, de mind abba maradt. Nem vártam sose elismerő tapsot vagy dicséretet az általam írt gondolatokhoz, versekhez, főleg inkább kritikát szerettem volna mindig, persze kritika az is, amikor valaki azt mondja, tetszik a vers, és szép és miegyéb mézes mázos szóval illették egy egy költeményemet, de én legtöbbször ennél többre vágytam, hogy valaki igazán elmondja a véleményét, és építő jellegű kritikát kapjak, mit és hogyan javítsak, mi az ami nem oda illik, ecetera, ecetera:) Persze megesett, hogy kaptam efféle kritikát is, és örömmel vettem a tanácsokat és észrevételeket. Így történt ez a következő két versnél is, amik gyakorlatilag egymást követték. Az első megírása után azt tanácsolták, legyek én a "főszereplő", de tartsam a témát, és a felépítést. Bevallom, számomra mind a két változat tetszik, és még ha egoistán is hangzik, elégedett vagyok velük. De nem is szaporítom a szót, íme az első változat:

Készen áll Ott van messze, túl a láthatáron, ott figyel rád árdus szemmel, vállára döntve megélezett kaszáját és sötét ruhájában csak áll. Ha elindul céljáig meg nem áll. Ha elindul, céljáig meg nem áll, halad tovább a kitaposott úton. Lehet éppen feléd siet a tettek mezején. Érted siet, hogy elvegye ami tied. Érted siet, hogy elvegye ami tied s megfosszon mindattól, amiért éltél eme földön, míg éltél minden miatt most csak egy, egy csapással mindent eltiporna. Egy csapással mindent eltiporna, nem kérdezné, mi lesz ha nem leszel, mit hagysz magad után, s ki fog lélekszakadva ordítani utánad hagyott üresség fájdalmában.

Sajnos a dátumot nem tudom már, nem mindig írtam fel, nem mindig egyből készült el az adott vers, de ez a vers olyan 2007. október elején készülhetett.  Ennek hatására elkészült a következő:

Eljöttem ismét Eljöttem hát ismét, utam nem céltalan, Indulok feléd, keresem utad, merre van. Vállamon megvillan a rozsdátlan kasza, Élein csillog a halottak szava. Várj, várj, már elindultam feléd. Várj, várj, már elindultam feléd Utad én ismerem, ez vezet eléd, nem sietek, hisz nincs miér, a végzeted úgy is utol ér, Bárhol is vagy, bármit is csinálj. Bárhol is vagy, bármit is csinálj, én elveszem tőled, csak ne kiabálj, a célod, a vágyaid, amit eddig elértél, nem marad más, csak rideg, ködös szél. Bízz bennem, már nem tart sokáig. Bízz bennem, már nem tart sokáig, egy csapás az egész, elvész minden máig, ne mondd, ki sír, s ne mondd kinek fáj, mit hagysz és kit, magad után. Ne mondd, mi volt, s ne tudd, mi marad, Csak hunyd le szemed, s add meg magad! -s a végzet Kaszása suhintott egyet... (2007.10.25 Kecel)

Pár nap kihagyás után ismét itt vagyok. Kicsit mozgalmasnak volt mondható az elmúlt pár nap, nem is nagyon volt erőm némi szabadidőben ide figyelni, de gondolom nagy hiány nem is ért:)) Sokat olvasgattam vissza a saját verseimet, sokszor próbáltam már javítgatni, mondhatni tökéletesíteni őket, de nem tudtam nagyon rá venni magam, hogy azokba belejavítsak. Lehet ez afféle gőgösség vagy valami hasonló:) Rájöttem, hogy verseim nagyrésze mondhatni vágyódás valami olyan iránt, ami egyszer örök és állandó lesz az életemben. Amíg csupán csak vágyódtam, az írás úgy ment, mint a karikacsapás, persze mindezt még hangsúlyozom, nem nevezem magam költőnek, csak írtam, hogy lelkem apró darabjai ne hulljanak szét, bár összeragasztani nem tudtam általuk. Furcsa most olyat olvasni magamtól, amit gyerek fejjel írtam, felnőtt vágyódásokkal, nem tudom már, hogyan született meg bennem a gondolat az efféle vágyódás után gyerekként. Persze az is lehet, hogy a körülöttem lévő "gyerek" lányok már mind ebbe éltek, és részük volt benne. De nem is szaporítom a szót tovább, kettő újabb verset osztok meg Veletek. Az első az ismét édesanyámhoz szól, azok közé a versek közé tartozik, ami az első versek közé tartozik és ami fölött sok időt ültem már, hogy belejavítsak, de nem volt hozzá erőm, az úgy kerek és egész számomra, ahogy van, ahogyan leírásra került, sokszor azzal bíztatom magam, a verseim nem máshoz szólnak, hanem magamhoz, és a bennem lévő gondolatokat nem biztos, hogy mindenki ugyan úgy érzi vagy értékeli más. De íme a vers:

Csak neked


Hangod lágy, mint a szellő simítása,
lelked tiszta, mint a nyári ég látomása,
szíved oly becses kincs, mint az igaz gyöngy létezése,
kezed oly finom arcomhoz, mint lágy fű a mesébe.

Szemed oly ragyog, melyben a boldogság csillog,
létedben a mi létünk világít,
mely a nap sugarainál is fényesebb,
Te kétszer fordultál értünk, ha bajba voltunk,
s szívünk örökké Kezedbe van.
(2002 június 20)

A következő vers már a vágyódások közé sorolható, legalábbis részemről. Kicsit sete-suta ez a vers is, vágyódásom tárgyának lénye elsőnek E/2 személyben jelenik meg, majd átvált E/3as személybe. Ezt is szerettem volna megváltoztatni, de ismét csak azt tudom mondani, ez így született:) Ez a vers is időben nézve a kezdetekkor született, nem sok maradt meg azokból, főleg sziporkák, apró gondolatok, befejezetlen sorok, ez még teljes egészében van rögzítve.

Egy álom volt csupán

Látom mosolygó arcod, mely rám nevet
látom kezeid kitárod,
engem hívsz : gyere!
Oly könnyedén elfeledtem
karodba mindent,
szívem ürességére
mosolyod felelt.

Rád nézek könnyedén,
mosolyodra mosolyom felelt.
Életem karodba tölteném
hisz veled oly boldog lehetnék...
Veled lenni az utolsó percig
szeretnélek az utolsó vérig.

Rád nézek újból, de már
nem látok arcodon mosolyt,
Hirtelen ellöksz magadtól
nem hívsz már, nem szeretsz?
Hirtelen minden bajom,
Újra előjön, újra fáj.

Egymásra nézünk s
könnyeink váltják egymást,
Karodba mennék vissza
de te már nem engeded.
Elhagyni téged most azonnal?
Ne szeresselek már tovább?

De hirtelen minden
bajom elmúlik,
Az ágyamban ébredem.
Csókkal köszöntött
nem értem, elváltunk
de még is itt van most velem?


Rájöttem:
Egy álom volt csupán.
(2002.aug. 22 csütörtök)

Amit még ebbe a posztba be szeretnék szorítani, azok a pár soros sziporkák, amik a kezdetekkor íródtak, mind csak pár sor, és a mai napig valami oknál fogva mosolygok rajtuk:) Íme a sziporkák:

Bár nem sok, de még is
s eljő újra
meg újra,
újra meg újra
s megcsókolja
gyenge ajkad, gyenge szád.

Féltem két szemed sugarát,
melyek reám néznek.
Hangod titokban mondanám,
mely mindig engem érhet.
Arcodról a mosolyt
sosem lopnám el.
Hisz tudom, hogy
Szíved csak Nekem énekel.

Hol könnyek hagyják el arcodat...
Amiért nem győzöd törölni bánatodat...
Akiért élni-halni, mindent tennél,
Szorítsd kezét, fontosabb Mindennél!

Szeress, de soha ne feledj
E két szó talán elég egy életre
ne sírjak, ne kérjek,
s ha kell a rosszat feledd.
Szeretni szeress örökre,
nevemet ne feledd szívedbe.
(2002.08.23 péntek)

Alapjába véve ilyenkor már nagyban dolgozni szoktam, már hatszor legalább körbejárok minden csarnokot, ahol szükség van rám, de most csak az ágyban fekhetek, így szabadidőm mennyisége megtízszereződött, és mivel most nagyon ráérek, és a reggeli kávéadag igencsak megadta a kezdő lökést, kutakodtam az első pár száz ellőtt fotó között, gondoltam rakok fel párat:) Ezeknél sem kell hú de milyen képekre számítani, sose gondoltam, hogy olyan képek születnének a kezeim között, gépem sincs hozzá, és tapasztalat híjján is vagyok még.:)

Sok   ezer  kép  egy  kis           P a n a s o n i c             LUMIX   DMC-LS80 as     kompakt  fényképezőgéppel készült, viszonylag meg voltam vele elégedve, de rájöttem, hogy hamarabb fogok tárgyakat fotózni, vagy esetleg életképeket, arcokat, pillanatokat elkapni, és ahhoz, hogy sokszor az elképzelésem alapján süljön el a masina, és az eredmény a kellő hatást érje el, ahhoz nem ilyen géppel kellene próbálkoznom:) Bár kezdésnek megtette, ma már túltettem magam a gépen, most egyenlőre a mobil kamerája van kéznél, ha valamit meglátok, ami így is néha jobban felülmúlja a Panás képeket:) De persze itt sem tudok megállni, valamiért mindig hajt az, hogy többet, és jobbat készítsek. Bármi is legyen az. Az eddig valaha, valamennyi általam készített fotók témáját tekintve elég széles a skála, de van amit még így sem tudtam kipróbálni, de mondjuk esetleg érdekelne. Tudni kell rólam, hogy szeretem a bogarakat, rovarokat, persze csak csínnyán:)                                                                                                            
 

Gyerekkoromban nagyon bogaras voltam, sáskákat, szöcskéket, pókokat gyüjtögettem, nem beszélve a gyíkokról és az egyéb kisállatokról. Bármi, ami a ház környékén volt, érdekelt, megfogtam, felboncoltam, vagy megetettem, játszottam vele. Ma sincs ez másképp, persze nem bújkálok a sövénybe egy egy imátkozó sáska megkeresése érdekében, de ha meglátok egyet, nem tudom megállni, hogy ne éljem át ismét a gyerekkor csodálatos részleteit. Na meg van mostanság az a nagy mánia a fiatalok körében, hogy madárpókokat tartanak. Nálunk sincs ez másképp, mármár 1,5 éve, hogy a család új tagjai nyolclábú nyolcszemű olykor huszonakárhánycentis ragadozók. Ők majd egy külön posztot kapnak, fotózásom nagyrésze a képeket elnézve, a madárpókok fotózásával telt:)  A többi témát tekintve a bogarak után úgy gondolom, a legtöbb szerepet a növények kapják, rengeteg kis füvet, gazat fotóztam már, a kezdetekkor kiültem a fűbe, és csak kattogtam, persze a többszáz elkészült kép közül csak 1-1 volt, ami hellyel közzel elfogadhatónak mondható, bár lehet, hogy csak én vagyok szigorú magamhoz, de szerintem aki rendszeresen fotózik, akár hobbi szinten is, az tudja miről beszélek:) 

Nagytöbbségben a képek tárgy, és "macro" fotók, ami még kecsegtető képekkel rendelkezik az a naplemente, a többi tájkép vagy egyéb témájú kép nálam nehezen jött be, de lehet, hogy csak a gép miatt.                                                  

Amit szeretnék még jobban megismerni, mint fotótémát, az az életkép, elkapni egy olyan pillanatot, pont a legjobbkor, amit alapjába véve a mai rohanó világban nem is vesznek észre az emberek. De hisz erről szól az egész, megörökíteni a pillanatot:)

Gondoltam nem is habozok sokáig, mivel édesanyámhoz, az édesanyákhoz csak két vers született, megmutatom a másodikat is. A két vers között igaz eltelt jó 7 év, és majdhogynem ez a vers az utolsó versem is. Igaz utána is született még 1-2 iromány, de az írási korszakot cirka 8 év alatt le is zártam. Na nem azért ez a második poszt, hogy itt már vége is lenne a verseknek, számomra kecsegtető számú és jelentőségű vers, alkotás került a két édesanyámnak szóló vers közé. Az írás számomra a mindenkori vágyak, álmok, remények vagy éppen jelenlegi lelkiállapotomat jelentette, de a fenébe is, nekem az írás volt a barátnőm, az írás volt a szórakozás hétvégenként, az írás volt az első nagy szerelem, az írás volt a hobbim, mondhatni mindenem. Ebbe temetkeztem bele, és nehéz volt akkoriban 2,5-3 éve elfogadni, hogy már nem tölti be igazán a mindennapjaim. Mintha elfelejtettem volna, miért is írtam én folyton folyvást, de pont akkoriban, amint elmaradoztam az írástól, kezdtem teljes emberré válni, és elégedetté:) Akkor szerettem bele a szakmámba, és lány létemre, elég morbid módon:)) Néztem, amint a fémhez ér a kés, lassú mozgással, és a körkörösen mozgó fémhengerről legördül a cikázó, fényes forgács. Nagyon szerencsésnek éreztem és érzem is magam amiatt, hogy fiatalon megtaláltam azt a szakmát, ami elég érdekes ahhoz, és sokrétű, hogy soha ne unjam meg, dolgozni tudjak benne, és szenvedélyesen szeressem is. De letelt ismét az év, és ismét semmi iromány nem hagyta el lelkem gondolatait, és egy szép napom a másik szenvedélyem is megismertem, és valami régi üres űr is kiteljesedett bennem:) Elégedett, teljes és boldog fiatal nő vagyok, és nemrégiben még jobban bosszantott, hogy nem tudom mindazt szavakba írni, amit érzek egyetlen ember iránt, olykor nekikezdek, de ott áll az üres fehér lap előttem, és csupán gyűrődések látszódnak rajta. Mára már elfogadtam, hogy ami hosszú évekig társam volt az életben, az írás, azt mára már sokkal értékesebb ember tölti ki, és egy gyönyörű szakma, és persze a család:) Már megnyugodott a lelkem, és a legnagyobb kapaszkodóm nem az írás lett, ha netalántán sírni kezdenék. Na de nem kanyarodok el olyannyira a következő verstől, csupán annyit mondanék róla, hogy amikor édesanyámat odahívtam, hogy nézze meg... csak annyit mondott mosolyogva, hogy szép:) és a könnyei ott reszkettek mindkét szemében. Hihetetlen érzés volt, és ilyenkor tudtam bíztatni magam, nem publikálásra valók a verseim, hanem az én életemben teljesen megállták a helyüket:)

Érted, Neked

Nézz rám, kérlek szépen,
nézz rám még egyszer úgy,
mikor megszülettem.
Érezzem tekinteted
forró ostorát,
s mint csikós a lovát,
éreztesd, hogy
mennyek tovább!

Szorítsd meg kezem,
szorítsd megint úgy,
mint azon a reggelen.
Had érezzem ismét,
azt a féltést
gyermeke iránt,
mit anya szül,
szoríts, majd
lökj tovább!

Suttogj, kérlek,
anya suttogj megint,
suttogd, hogy
egyszer én is nagy leszek,
olyan mint Te,
gyermekemért mindent
megteszek.
Suttogd, hogy velem leszel,
s vigyázol rám,
akkor is, ha elveszek.

Mosolyogj, anya...
Mosolyogj kérlek,
mosolyod nélkül
én semmit se érek.
Engedd el kicsit kezem,
hogy én is elérjem,
a saját életem.
Suttogd, akkor is

 "veled leszek,
  édes gyermekem!"

2007.10.25. Kecel

Üdvözöllek Kedves olvasó!

Magamról nem kívánnék sok mindent így bele a közepébe elmondani, egy átlagos, dolgozó lány vagyok, érettségivel rendelkezem, valamelyest értek a számítógépekhez, szakmám gépi forgácsoló és NC-CNC forgácsoló, gépkezelő, de maholnap 1 éve, hogy minőségellenőr vagyok, legalábbis tanulgatom a szakma rejtelmeit:) tudom, nem túlzottan nőies munka, de gyerekkoromban se tudtam babázni, csak a hugicámmal:) Felsorolni sem tudnám, mi minden érdekel, ami viszont az első pár felsorolandó közé tehető az a fotózás, a zene, a természet, és a vasmadarak:) A többit majd idővel...

Igazából mindig is vonzott a művészet, alkotás valamely formája, és úgy érzem, bár az első szárnypróbálgatások óta több dologgal is próbálkoztam, mégis a versírás volt az, ami nagy nyomot hagyott bennem. Azelőtt még kisiskolás koromban rajzolni szerettem, és megmaradt alkotásaim elnézve, örültem, hogy olyan kézügyességgel rendelkezem, hogy mindarra képes voltam, nem kell olyan őrült nagy rajzolra gondolni, csak korosztályomhoz képest jobban sikerültek, valósabbak lettek a ceruzarajzok. Így nagyobb fejjel visszanézve, tudnék a megmaradt rajzokon javítgatni, de a fenébe is, azok akkor úgy lettek számomra a jók:) Sajnos a rajzolást abba kellett hagynom még kisiskolás koromban, így nem tudtam tudásomat még jobban bővíteni etéren, de hamar rájöttem, hogy az írással is alkothatok olyat, ami kedvemre való. Az első vers, ami megszületett, pont 10 éve él bennem. Születését az irodalom órának és az anyák napi készülődés hozta meg, tudniillik, akkor voltam 12 éves:) A tanárnő indíttatására, én azt mondtam, hogy ha írok egy verset édesanyámnak, akkor azt szeretném felmondani az ünnepségen, persze csak ha az irodalom tanárnéni rábólint a vers elolvasása után. Nagy örömömre így is lett, és az nap, amikor szavalásra került, én voltam a legbüszkébb gyerek az osztályban, akinek verset kell mondania. De nem is kertelek tovább, igaz, hogy ez a vers se lett azóta utó munkálva, nem javítottam bele, ez már mindig így lesz az igazi első versem, úgy, akkori állapotában, ahogyan megszületett:

Rólad


Te lágy vagy, én gyengéd,
kezed úgy simítsa arcom, mint az éj,
s minden nap
egy csodával áld meg minket az ég.

Óvsz Te engem, én szeretlek,
kín, szenvedés, hogy védtél minket,
s majd, ha én is anya leszek,
én is ő értük szenvedek.

Csoda, hogy te itt vagy,
mert te nélküled, mi mik lennénk?
S te! Anya, szeretsz minket
Mi gyermekeid meg téged.
(2000. április)