Versek és fotók egy átlagos lánytól

Ott állt a kislány a szobája ajtajában, és mélységes hallgatással az ajtóra helyezte aprókás füleit. Hallott valamit. Álmából egy késői zörej keltette fel. Valaki motoszkál lent. Nem tudja mi vagy esetleg ki lehet. Ahogy egyre határozottabban hallja, hogy valaki tényleg jár lent, a lehető legcsendesebb módon nyitja ki ajtaját. Lassú, halk lépésekkel halad a lépcső felé. Pöttön kis lábait lábújjhegyen használja, aranyló barnás haját eltúrja szeméből, próbálja magát észhez téríteni. Belekapaszkodik a korlátba és lépeget lefelé. A titokzatos hang egyre határozottabb és erősödik ahogyan megteszi a lépcsőfokokat. Szíve a torkában kalapál. 

Duc duc duc, szinte már elnyomja a betolakodó által keltett zajokat. Lélegzet visszafojtva ér le a lépcsőfok legaljára, és az ablakon beszűrődő lámpafény körvonalakra bontja a betolakodó alakját, aki serényen pakol, tesz, pakol és vesz. A kislány óvatosan és csendben leguggol a lépcsőfokra és próbálja magát elbújtatni a korlát mögé. Egyre jobban hozzászokik a szeme a sötétséghez és egyre többet lát meg a betolakodóból. 

DUC DUC DUC DUC egyre hevesebben és hangosabban hallja szívének szapora lüktetését, miközben egyre többet lát meg az idegen emberről. Egyre szorosabban csimpaszkodik az erős és határozott korlátba, miközben lábai és egész teste remegni kezd a félelemtől. A lépcső apró rezdülése figyelemre inti a betolakodót, aki a zord sötétségben, a minimális lámpafény mellett megfordul. A kislány felszisszent, lebukott. De moccanni sem mer, visszafolytja lélegzetét és már csak ezt hallja:

DUC DUC DUC DUC DUC... az idegen férfi lassú komótos lépésekkel halad a kislány felé, és ahogy egyre jobban közeledik, tökéletes körvonalakban véli felismerni őt az apró leányka. Hosszú ősz szakálla szinte eltakarja az arcát, egy zsák a kezében és piros ruhája a betolakodót is lebuktatja. A kislány csodálva csendben nézi az embert, kinek mosolya nehezen, de kilátszódik őszes szakálla mögül. 

Kecel, 2012. január 5. 

Lassacskán mintha hanyagolnám a blogot, de ma a rajzolás mellett hagyok egy kis időt egy új posztnak. Annak idején a rajzolás volt a versírás előtt a nagy hobbi, a kedvenc, ami kiegészítette tinikori életemet, majd bizonyos oknál fogva az írásba habarodtam bele. Olykor nagy bánatomra, hogy nem tudok már igazán összerakni két össze illő sort sem, persze ennek megvan a magam tudományos oka is:) Amit akkoriban a versek töltöttek be, annak már egészen más mondhatni szenvedély lépett helyébe, aki betölti az életem minden egyes részét és lényét, sokkal de sokkal többet annál, mint amit valaha a versek vagy a rajzolás adott. Viszont hobbi kell az ember életében, de mivel a versírás már nem megy, újra kezdtem rajzolni, persze több kevsebb sikerrel. De elég is a rizsából, hoztam egy kis szösszenetet, és mellé egy nemrég elkészült rajzot is.

Gyermek

 A szombat hajnal szokásosan unalmas légtérré tette a szoba minden sarkát, vonulatait az ágytakarónak, a füstölő cigaretták szagától bűzlő függönyt, a vázában lassan elhervadó tulipánt, az ébredező madarak szárnycsapása az ablakban, a frissen készült kávé illata betölti a konyhát, s a folyosón áthatolva árad be a reggel illata a csendes, unalmas szobába. A mindennapok fáradalma megjelent a pihenni kívánt napokon is. A halkan keltegető leány megsimítja párja homlokát, s egy mosollyal kelti, lágy hangon szólva: keljél édes, menni kell. E szavak hangoznak el, nap mint nap e csöndes szobába, néha kétségbeesetten, néha reménnyel, vággyal és szerelemmel teli. A fiú kócos fürtjei szerte állva, arca fáradtságtól sápadt, teste felső részét csak a takaró rejtette el a kedvese elől, igaz nincs mit rejtegetnie előle :) . Magas, erős férfi volt e srác, látszott, megélt már néhány csapást, néhány csodát, de legnagyobb az volt, amint kedveséhez sétál, átkarolja féltve, nyakára apró csókot lehel, majd kezét a leány hasához simítsa gyengéden ... A leány irtó fiatal volt, igaz már koránt sem leányzó, hanem igazi nő, hosszú barna haja sugárzott az egészségtől, az arca kedves, barátságos, mosolya elbűvölő és csábító, földre szállt angyal. :) ... s amint gyengéden simította végig erős karját a férfi élete párja hasán, megfordult, leguggolt elébe, s bókkal, gyengés szóval, halkan: "Szervusz kicsim" üdvözölte a nő szíve alatt nevelkedő gyermekét.