Jó napot-jó napot kívánok!
Mivel ismét eltelt némi idő az utolsó beírás óta, gondoltam szólok ismét pár szót, és bővítem a versek listáját is. Gondoltam írok még pár sort másról is, de ahogy kitekintek az ablakon, így február végén még most is havazik. Furcsa, de szokatlan érzés tölt el, gyerekként alig vártuk, hogy kijuthassunk az udvarba, és élvezzük a telet. Most valahogy nem ezt látom sok helyen, még magam is inkább begubózok a meleg szobába és innen tekintgetek kifelé. Talán még hideg is van, én meg nyűgös vagyok :D ... várom már nagyon a tavaszt, hogy újjászülessenek a növények, a virágok, és talán még a pipacsmagjaim is sikert érnek el. :)
De nem szaporítom a szót, jöjjön pár vers. Az első az egyértelműen nem saját, Edgar Allan Poe A holló című verse, nagy kedvenc volt annak idején, és ebben a fordításban nagyon megtetszett. A többi vers az ismét saját lesz, de lehet már éppen volt itt írva, nem tudom hirtelen. De jöjjenek a versek:
Edgar Allan Poe - A HOLLÓ
Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,
Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, -
Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:
Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...
Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás;
Az lesz, az! és semmi más.
Ah! hisz' igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;
Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.
A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem
Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!
Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;
`Itt` többé nincs neve már.
S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,
Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.
S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;
Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,
Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...
Az lessz, az! és semmi más.
Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,
"Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!
De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,
Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,
Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!"
Sötétség volt, semmi más.
Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,
Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...
Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,
Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;
Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,
Csupán az, és semmi más.
Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;
Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.
"Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.
Hadd lássuk hát, vaj' mi lesz ez a rejtélyes látomás, -
Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!"
A szél volt, és semmi más.
Ekkor ablakom kitártam: s ím' suhanva, zúgva bátran,
Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.
Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta
S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,
Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:
Szállt s leült - és semmi más.
És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,
Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.
"Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.
Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,
Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?"
Szólt a holló: Soha már.
Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.
Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;
De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,
Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár
S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,
Melynek neve: Soha már.
Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,
Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.
Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,
Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár,
Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár."
A madár szólt: Soha már.
Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.
Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;
Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla
S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, -
Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:
Soha, soha, soha már.
Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,
Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.
Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre
Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár
Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,
Igy károgva: soha már.
Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem
Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. -
Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára
Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;
Ah! de `ő` a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,
Nem érinti soha már!
Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék
Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár
"Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,
Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,
A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!"
Szólt a holló: soha már.
"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, -
Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,
E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,
Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár
Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?"
Szólt a holló: soha már.
"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,
Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:
Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,
Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?
Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?"
Szólt a holló: soha már.
"El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva -
Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...
Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;
Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;
Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!"
Szólt a holló: soha már.
És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül
A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.
Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne
S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.
Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,
Nem menekszik soha már!
Csend van, fázom
Mért van ilyen sötét, s hideg?
Mikor a semmibe nézek,
kezemmel dörzsölöm szét
árnyék-képed.
S befogom fülem,
hogy emlékeimbe ne
halljam szavaid.
Mért kell csukott
szememből könnynek hullnia,
csakhogy ne lássalak
még egyszer, téged.
Ne lássam a rám néző
két hazug szempárt,
s ne halljam a
csalfa bókokat.
Bénuljak meg,
hogy ne markoljam
többé a falat,
mert azt hiszem
kezem téged simogat.
Vakuljak meg,
hogy ne lássam
többé az arcodat,
s ne keljen
csillogó szemedbe néznem
még egyszer.
Ólmot öntsetek fülembe,
mint énekes Vazulnak,
csakhogy ne halljam
az elmosódott,
hazug, rémes
szavaidat.
Törjön darabokra szívem,
s sose rakja össze senki,
lelkembe dúljon
ezer vihar,
testem hidegüljön el,
elmém legyen zavaros,
ne érezzek többé semmit,
ne tudjam ki vagy,
s kivé leszel.
Legyek egy senki,
hogy soha többé
ne tudjak
mást szeretni.
Megfáradt napok közt lépkedek,
szívemmel keresem a képeket,
látni akarom amit akkor hittem,
S reménykedve jövőmbe vittem.
Melyeket mind a múltba szőttem,
s te egy pillanat alatt elvetted tőlem.
Látni akarom újra a meg nem élt valóságot,
s azt, hogyan vetted el tőlem a boldogságot.
(2007. április 28)
Csendben
Hallgatni valamit, ami nem is szól.
Sosem mond ki semmit se a száj.
Hallgat csak csöndesen most is,
Várja mikor nyílhat újra már.
Mikor cseng újra édes hang
a reszkető ajkak íveiből,
válaszra várva még most is
A vörös csend fonta órákban.
S beszédre nyílnak az ajkak,
de a hang még odébb vár.
A csillogó szembe ébredt könnyel
a hang nem jön még, még mindig áll.
Vár, vár még a percre,
Mikor szólhat ismét,
epedve,
választ kapva
félve feltett
kérdésekre.
De a hang nem jön többé,
nem szól újra édes ajkakból
semmi már,
könnyes szemmel
előtte
csak vár.
Vár, vár a megfelelő percre
mikor szólalhat meg lelke,
de ajkai akkor sem zendülnek szóra,
hisz választ úgy sem kapna már.
Reszkető karral csak felé kap
és kéri a lényét
a tekintetnek,
amely hang nélkül is mindent,
mindent elárul.
Vár, vár hogy mikor lesz
ismét övé e perc,
mikor kap egy választ
a fel nem tett kérdésre.
Két égő szempárt vár
amelybe tekintete forrhat,
de a válasz várva vár
elillan, némán,
nem fordul vissza.
Kapna utána, de elereszti,
nem néz vissza többé már...
Hagyd elmenni!
Nem jön vissza többé már...
Ajkak nyílnak sírva szóra
de a hang csak reszketve jár
az eleresztett lény után
Reszketve szólalna már.
Zavarodott a kép, amelybe lép
Sóhajok követik egymást, könnyel
Ajkaidból folyik a hang
Utána szólsz még: hiányzol!
s a könnyes szemből gördülnek a cseppek
sápadt arcodon gödröt keresnek
végigfolynak ajkadon,
S meghalnak az álladon.
Gonosz
Ó, súlyt le rám, égi fegyvereddel,
S suhints egyet mélyre... ó, de csak mélyre...
Recsegjen, kopogjon bordám közt a kasza...
Had tudjam meg, milyen a gonoszok szava.
Zakatol, zúg, üvölt, hasít belém,
marcangol, megöl, siet felém,
szánj rám, ó szánj rám egy percet,
S tépj szét, vágj! Még egyet...
Megcsillan kaszádon vöröslő vérem,
Keserűn, kínozva elér a végem,
Ne kímélj, kérlek, könyörgöm,
ne kímélj engemet,
ne hagyj nekem életet.
S kiélezett kaszád
Ismét testembe vág...
s hjajj, egy apró sikoltás,
s már itt is az elmúlás...
2007.december 10. Kecel
Csend
Haldoklik a csend,
s néha feldereng
egy-egy hangfoszlány...
S ki tudja mit rejt a szó
az a halk,
tán semmitmondó
sóhaj, vagy kacagás...
hazug szó
mely ámítás...
Haldoklik a csend,
s ki tudja merre jár
egy egy csendes...
hangfoszlány,
s ki tudja,
merre jár,
egy egy csendes
hangfoszlány...
2007.12.01
