Versek és fotók egy átlagos lánytól

A férj sietve ront be az ajtón. Szeme a cipős szekrényre irányul, hiányos a készlet. Feszült és dühös, valamiért. Még ideje se lenne, hogy hazaérjen a munkából, most mégis ott van a házban. A házában, ahol élete legfontosabb nőjével élt együtt.
A nő nincs sehol se. A férfi ideges pásztázással járja körül a helységeket, a konyhát, a fürdőszobát, a hálószobát, még a nappaliban is megfordul hamar. Keres valamit, valamiket. Dühös. Szíve egyre hevesebben ver, és keresés közben elkalandozik az emlékezete. Egy romantikus vacsora, az ismerkedés, az első csókok, és a többi százezer, amikor bejárhatták a világot... keres valamit, hogy magával vihesse a nőhöz, akit szeret. Mi az amit ott hagyott neki a nő, Mi az ami nélkül a nő se tud tovább lépni. Egy hajcsat, egy kedvenc, és eszébe jut, miként bontja vállára szőke göndör fürtjeit a nő, miközben megszabadul ettől a hajcsattól. Lélegzetelállító képek villannak be a férfinek, egy nagy sóhaj, táskát fog, beleteszi. A régi rozoga kis éjjeli szekrényen mosolyog rá kedvese órája. Még Ő adta neki az első házassági évforulójukra, jelképezve, hogy bár fontos az idő, Nekik mégse az a lényeg. A fürdőszobába érve ott egy köntös, egy hajkefe, pár hajgumi, amit a Nő hagyott maga után, és ezek is hirtelen kerülnek be abba a táskába, amit hóna alá csapott az ideges férj. Morogva magába valamit halad végig ismét a szobákon, mi kellhet még, hopp egy vörös ruhácska. Elkalandozik, ez, ez a ruha volt a nőn, amikor eljött a legszebb pillanat, amikor összekötötték életüket, amikor rájöttek, hogy Ők ketten mennyi mindenre képesek, de ma már minden megváltozik, rég volt már az a ruha a feleségen. Ma minden megváltozott, tudta ezt jól a férfi is. Keres még, kutat dolgok iránt, emlékekért, szeme könnybe lábad és fél egy kicsit, hogyan tovább? Majd szorosan magához húzza a táskát, amibe pár lim-lom is kerül, ami fontos lehet a nőnek, visszacsapja kezébe a kocsikulcsot és kiront az ajtón.
Beugrik a kocsiba és elindul a nő felé. Cikáznak a gondolatai, és Ő maga is cikázik a többi kocsi között, most valahogy nem nézi a kilóméter-órát, nem ez érdekli. Ezeregy gondolat járja át emlékeit, miközben egyik kezével a kormányt, másikkal a táskát szorongatja, mennyi mindent éltek át Ketten, mennyi élmény, élvezet, mennyi álmot valósítottak meg együtt, az első találkozás, amikor tekintetük összeforrt és mindketten tudták már, hogy Egymást keresték, és minden további levél, találkozás ennek bizonyságot adott. Valami csodálatosat hoztak létre ketten. De mától minden más lesz.
A gondolatok csak cikáztak, amíg a célba ért, még le se parkol, kipattan a kocsiból, magával ragadja a táskát és rohan a bejárathoz. A recepciós se tudja megállítani, rohan a lifthez. 3. emelet... a lift nem jön, vár... nem jön. Rohan a lépcsőhöz és szakítja ki az ajtót, egyre idegesebb, szíve a torkában remeg. 3. emelet.. Szülészet, 5. szoba...
Fia született!

Rég jártam már erre. Ma egy komoly beszélgetésbe bonyolódtam egy netes társasággal, érdekes témát ragadtunk meg kora reggel.

A sorsunk írói Mi magunk vagyunk? Kiben hiszünk igazán? Egy Istenben, valami magasabb, felettünk őrködő létben, vagy saját magunkban? A tetteink befolyásolják az életünk,vagy csak átmeneti igényeket nyújtanak? A sorsunk létezik, meg van írva, és ha nem lelünk rá az útjára életünk során, akkor sose leszünk boldogok, csak beletörődött, elfogadott életet élünk, éltünk?

Ez olyan, mint a világegyetem, sose fogjuk igazán kiismerni az emberi életet, hisz milliónyi van belőle. Hinni egy Istenben, fohászkodni hozzá, igéi szerint élni egy életen át, de vajon Mi boldogok vagyunk?

Mindennek oka van? Vajon ez tényleg igaz lehet? Okot adunk sok minden mellé, egy rossz kapcsolat, elvesztett munkahely, okot adunk rá, valamilyen biztos, és bízva reméljük, ennél biztos jobb lesz a következő. De vajon a következő tényleg jobb lesz? Teszünk érte eleget? Nem egy újabb csapdába lépünk és csinálunk újra minden hülyeséget?

Vajon tényleg meg van írva a sorsunk? Voltatok már úgy vele, hogy éreztétek, ez a jó út, biztos ez az, minden porcikád, gondolatod ezt tudatja veled minden lépésednél, és mosolyogva szignózod, hogy Igen, ez biztos az az út. Ha volt már ilyen, akkor biztos tudtad azt is, hogy boldog vagy. Legalábbis azzal a dologgal kapcsolatban, ami mellett ezt érezted. Megtalálni valamit, amik Mi magunk vagyunk, ezt biztos felismeri minden ember.

Vajon muszáj egy bizonyos Istenben hinni, hogy élhessünk? Nem lehet, hogy MI magunk vagyunk a világunk Istenei? Hisz ha nagyon bele akarok mélyedni, a saját képmására teremtett minket. Ergo nem csak külsőleg, de belsőleg is Mi vagyunk, ha nagyon drasztikusan akarok fogalmazni: életet adhatunk, és vehetünk is el. Befolyásolhatjuk más emberek sorsait, csodákat tehetünk, persze a vízen járni sose fogunk, de boldoggá tudunk tenni más embereket.

Vajon mikor dől el, hogy helyes útra léptünk? Hogy amit teszünk, azt őszintén tesszük, hogy az a Mi személyiségünk, azok Mi vagyunk tagadhatatlan. És mi van azzal, aki nem veszi észre, hogy mi a  helyes? Tapasztalataim szerint az irigy és hitetlen mások hitével szemben. Az nem hisz a sorsban, hanem tettekre alapozva azt mondja: így is lehet élni.

Persze, sokféleképpen lehet élni, de egy valamin mindig kiakadok. Volt egy kollégám, aki olyan 55 év körüli, nagy vallásos ember, káromkodás, alkohol, cigaretta? Pfej.. semmi. De egyszer azt mondta a házasságról, vagy az egész életről: Jajj gyerekek, nektek se legyen jobb, mint Nekünk! Fiatal kis suttyó vagyok én még, mit is tudhatnék? De mérges lettem, és megkérdeztem Tőle, hogy annyira nehéz azt mondani, hogy "Jajj gyerekek, csak nektek legyen jobb attól, ami nekünk jutott?"... a választ még ma is várom rá.

Sok mindenre várja az ember a választ egész életében, de ahelyett, hogy ölbe tett kézzel rájöjjünk, hol rontottuk el, vagy éppen azon töprengjünk, hogyan csinálnánk ismét, ha újra kezdhetnénk, ehelyett cselekedhetnénk is, mert szerintem sose késő megtalálni a választ rá.

Sokszor azon is szörnyülködöm, hogy ha valakinek valami gondja van pszichológushoz kell mennie. Lényegében mit csinál a pszichológus? Egy idegen, akivel őszintén lehet beszélni, és réges-régi fájdalmainkat is elmondhatjuk neki, mert nem fog kiröhögni, ítélkezni vagy nem fogja elmondani annak a személynek akiről éppen szó van. De véleményem szerint nem kellene húsos ezreseket kifizetni neki, mert elegendő lenne, ha egy tükör elé állnánk és őszinték lennénk magunkkal szemben, és beláthatnánk pszichológus segítsége nélkül, hogy mi a gond okozója.

De mégis, mi az a boldogság? Mi az a kézzel fogható dolog, amire azt mondja az ember, hogy Boldoggá tesz? A mai világban ha az átlagot nézzük jönne is gyorsan a válasz: pénz, gazdagság, ház, kocsi, nyaraló, nyaralás, blabla... Életünk mozgató rugója az anyagi vagyon, gazdagság, és minden mozdulatunk, tettünk, álmunk, vágyaink függnek tőle, ez tény. De vajon fontosabb annál, hogy őszinte mosolyt csaljunk szeretteink arcára a legnagyobb szegénység idején is?

Mi az élet értelme? Egy életen át dolgozni anyagi tárgyaké, hogy minden munkánk ebben nyilvánuljon meg, és mikor elhagyjuk a létet, akkor siránkozzunk, hogy ki se használtunk mindent, meg elveszítjük, amiért egy életen át dolgoztunk? Valami kell, hogy hajtson minket, hogy ötletekkel, reményekkel, tettekkel vértezzen fel minket nap mint nap. De mi ez? Önmagába egy ház, vagy jó élet elérése rengeteg munkával? Vagy azért dolgozni, kitartani, inspirálni, hogy akit magunk mellé választunk, azzal csodás életet tudhassunk magunk mögött? Hogy az a ház, amit otthonná teszünk, azt nem a bútorok drágasága, szépsége teszi otthonná, hanem Mi magunk. Ezért érdemes egy egész életen át tenni.

Akkor Mi döntjük el, hogy miképp fogunk élni, vagy már rég eldőlt, csak akkor valósul meg, ha aképpen teszünk érte? Mik vagyunk Mi, kiben hiszünk, hogyan cselekedjünk, jól cselekszünk-e, újra csinálnánk e, megváltoztatnánk e valamit, csiszolódunk vagy csak beletörődünk, a hibákat feltétlen nekünk kell átélni, tudunk boldogan élni?

 "Ami egykor csak körvonalazódik, mára már kifinomult teljes alakot ölt"