Versek és fotók egy átlagos lánytól

A férj sietve ront be az ajtón. Szeme a cipős szekrényre irányul, hiányos a készlet. Feszült és dühös, valamiért. Még ideje se lenne, hogy hazaérjen a munkából, most mégis ott van a házban. A házában, ahol élete legfontosabb nőjével élt együtt.
A nő nincs sehol se. A férfi ideges pásztázással járja körül a helységeket, a konyhát, a fürdőszobát, a hálószobát, még a nappaliban is megfordul hamar. Keres valamit, valamiket. Dühös. Szíve egyre hevesebben ver, és keresés közben elkalandozik az emlékezete. Egy romantikus vacsora, az ismerkedés, az első csókok, és a többi százezer, amikor bejárhatták a világot... keres valamit, hogy magával vihesse a nőhöz, akit szeret. Mi az amit ott hagyott neki a nő, Mi az ami nélkül a nő se tud tovább lépni. Egy hajcsat, egy kedvenc, és eszébe jut, miként bontja vállára szőke göndör fürtjeit a nő, miközben megszabadul ettől a hajcsattól. Lélegzetelállító képek villannak be a férfinek, egy nagy sóhaj, táskát fog, beleteszi. A régi rozoga kis éjjeli szekrényen mosolyog rá kedvese órája. Még Ő adta neki az első házassági évforulójukra, jelképezve, hogy bár fontos az idő, Nekik mégse az a lényeg. A fürdőszobába érve ott egy köntös, egy hajkefe, pár hajgumi, amit a Nő hagyott maga után, és ezek is hirtelen kerülnek be abba a táskába, amit hóna alá csapott az ideges férj. Morogva magába valamit halad végig ismét a szobákon, mi kellhet még, hopp egy vörös ruhácska. Elkalandozik, ez, ez a ruha volt a nőn, amikor eljött a legszebb pillanat, amikor összekötötték életüket, amikor rájöttek, hogy Ők ketten mennyi mindenre képesek, de ma már minden megváltozik, rég volt már az a ruha a feleségen. Ma minden megváltozott, tudta ezt jól a férfi is. Keres még, kutat dolgok iránt, emlékekért, szeme könnybe lábad és fél egy kicsit, hogyan tovább? Majd szorosan magához húzza a táskát, amibe pár lim-lom is kerül, ami fontos lehet a nőnek, visszacsapja kezébe a kocsikulcsot és kiront az ajtón.
Beugrik a kocsiba és elindul a nő felé. Cikáznak a gondolatai, és Ő maga is cikázik a többi kocsi között, most valahogy nem nézi a kilóméter-órát, nem ez érdekli. Ezeregy gondolat járja át emlékeit, miközben egyik kezével a kormányt, másikkal a táskát szorongatja, mennyi mindent éltek át Ketten, mennyi élmény, élvezet, mennyi álmot valósítottak meg együtt, az első találkozás, amikor tekintetük összeforrt és mindketten tudták már, hogy Egymást keresték, és minden további levél, találkozás ennek bizonyságot adott. Valami csodálatosat hoztak létre ketten. De mától minden más lesz.
A gondolatok csak cikáztak, amíg a célba ért, még le se parkol, kipattan a kocsiból, magával ragadja a táskát és rohan a bejárathoz. A recepciós se tudja megállítani, rohan a lifthez. 3. emelet... a lift nem jön, vár... nem jön. Rohan a lépcsőhöz és szakítja ki az ajtót, egyre idegesebb, szíve a torkában remeg. 3. emelet.. Szülészet, 5. szoba...
Fia született!

...

Már esteledett… a ház előtt elmenő emberek nem láttak az ablakokból kiszűrődő fénynél többet, talán nem is gondolták át, vajon ebben a házban most éppen mit csinálnak a bent lakók. …

    Három gyermek kergetőzött éppen, a legnagyobb lány után szaladt egy pöttöm fiúcska, és utánuk kúszott a legkisebb gyermek is, aki még csupán csak ismerkedett a járás rejtelmeivel. Miközben a ház csendjét megtöri e három tünemény, addig az édesanyjuk a konyhában készíti elő a vacsorának valót, szépen megteríti az asztalt, az asztalfő helye is szépen megterítve, majd mindenkinek a szokásos helyére teszi mackós és pöttyös tányérját, picike poharát és a kellő mennyiségű szalvétát, mert hát ugye ahol gyerekek vannak, ott nem csak a száj az, ami elegendő ételt kapJ Majd gondosan elhelyez az asztalfő mellé magának is egy terítéket.  Egyre nyüzsgőbbek a gyerekek, valmi türelmetlenség is közre játszhat, mivel a kis pöttöm fiú a nagy rohanás közepette odaszalad édesanyjához, megfogja hosszú egybe ruháját, amennyire feléri, és kérdő tekintettel megkérdi, mikor lehet már vacsorázni, mert korgó gyomorral Ő nem tud aludni. Az anya mosolyogva csókot lehelt a fiú orcájára, majd megnyugtatta, hogy hamarosan már asztalhoz lehet ülni, de még várniuk kell egy picit. A lány sem szaladgált már, legkisebb öccsét felültette a mélyen süppedő biztonságos kanapéba, és Ő maga is mellé ült. A kanapé mögött egy nagy ablak volt elterítve, ami pont a bejárati kapura nézett. Egészen jól látható onnan az udvar kivilágítása mellett, hogy valaki éppen be vagy ki tér onnan. Sokszor ül ott elpirulva miközben az édesanyja ki kísér egy-egy ismerőst, mert ahogy a lányoknál lenni szokott, még igencsak szégyenlős időszakában volt. De ebből az ablakból az is látszódott, amint az édesapa nyissa nagyra a kapukat, hogy a már ismerős színű és hangú autó a garázsba gurulhasson, és amint vissza battyog a kapu bezárásához, addigra már örömhangon rohanhasson ki testvéreivel az apuka nyakába ugorva.

-          Irány kezetek megmosni törpék! – törte meg a gondolatokat az édesanya mosolygós ámde határozott hangja.

A gyerekek elindultak egymást követve és segítve mosakodni, egy kisebb fürdésnek is megfelelt volna az a vízzel való játék, amit alig 2 perc alatt hajtottak végre hárman. Amint még el-elidőztek a mosdó körül, egy kis roppanás hallatszott az előtérből, ami hirtelen minden szavukat és mozzanatukat megállásra kényszerítette a három tüneménynek. Pár másodperc múlva határozott hangos lépések hallatszanak, és hirtelen nagy gyerekzsivajjal rohannak ki szinte csurong vizesen a gyerekek, hogy végre nyakba ugorva köszönthessék  az édesapát.

Hazatért!

...

____________________________________________________________________________

Mindig gondolkoztam valami más irományon, regényre, de az hamar kifullasztotta fantáziámat. A rengeteg név, szereplő, helyek, pontosítani, sajnos nem vagyok a túlzott fikciók mellett, és nem is tudom, hogyan találhatnék ki fiktív városokat és helyeket, meg ilyesmit, túlságosan bele kellene méllyedni, persze ha nagyon akarnám, biztos menne, de mégis, sokszor ilyen kis gondolatot tudnék kiragadni, és a rövid, kis "egyperces" névtelen szereplős, házon belüli, vagy utcán történő jelenetsorok jobban a kedvemre valók. Bár immár 3 éve, hogy alig született tőlem valamilyen írás, nagyon is vissza fogtam magam a pár évvel azelőtti időszakhoz képest, de az ilyen gyors gondolatok még ma is jönnek. Ki tudja, lehet, hogy egyszer komolyabban neki fogok:) Ábrándok, megtörténések... lenne miből összeállítani egy egész életet, és lenne is min mosolyogni egész nap. Kitudja, még bármi lehet.