Versek és fotók egy átlagos lánytól

Eltévedtem
Talán egy rossz útra léptem?
Tévedhettem
Ismeretlen alakok
feszítenek szét egy vaskalapot.
Hiányolom
ez idegen tájakon
az ismerősnek nevezett
kiábrándításokon
hagyott nyomaimat,
kétséges gondokat,
rejtéjes sóhajokat,
nehéz ólmaimat.
Eltévedtem, tévedhettem,
vagy csak túlságosan mentem
a felfedezetlen ellen.
Eltévedtem, tévedhettem:
és túlságosan messze mentem
ellenfelem útja ellen?

Kedvesem

Szeretem, ahogyan szólítasz,
kedvesen, lágyan, szerelmesen
becézve, bókokkal
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan hozzám érsz,
védelmezőn, óvón, szenvedélyesen
simulva testemhez
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan csókolsz,
mézédesen, hevesen
ajkamba forrva
Kedvesem.

Szeretem, ahogyan szeretsz,
testeddel, lelkeddel, egészen
szívemig hatolva
Kedvesem.

Kecel, 2011. december 13. 

Hiába vártam én, hiába vártalak,
csókodba szenvedély, karodba áhítat,
mesél az éj nekem
még Rólad mesél.

Csókodra vágyom én,
s szíved legyen enyém,
karodba húzva ölelj át
ez tartson örökké.

Ne mond, hogy nem lehet,
Ne kérd, hogy ne tegyem,
csak hagyd, hogy érezzem a szíved
s tartson örökké.

Hiába vártam én, hiába vártalak,
csókodba szenvedély, karomba vártalak,
mesél az éj nekem
még Rólad mesél.  

Ha azt hiszed minden reményed és minden esélyed elszállt,
ha azt hiszed egy barát se lép oda hozzád,
Ha a hulló csillagok láttán azt kívánod:
soha többé ne legyen ilyen a világod,
akkor gondolj hát arra a pillanatra
mikor szívfájdalmamba hozzád mentem
s te homlokom csókolva azt suttogtad nekem:
Én mindig itt leszek Veled kedvesem! 

__________________________

Csak had nézzelek

Kérlek engedd, hogy nézzelek
Hogy nézzem mosolyod,
amely rám mered.
A mosolyod, amely oly kedves szívemnek
látni minden vonulatát, ahogy
gödröket vág
borostás arcodba.
Az ajkad... oly meseszép
Édes csókjaim csak csüngnek rajta
s még szemed sarka is azt mutatja
ahogyan mosolyogsz.
Csak hadd, hogy nézzem
a magam csendjében
tudod megnyugtat, éltet, inspirál
s nem bírja ki két kezem
hogy ne simítsam meg
mosolyra gördülő szád.
Amikor nem vagy itt
azt képzelem, ahogy mosolyodsz
s nem bírja ki ajkam,
hogy ne vágjon gödröket rajtam.
Csak hadd, hagy nézzem ezeregy mosolyod
a szerelmest, szenvedélyest
a vicceset, a leleményest
a reménytelit, a hős szerelmest
Csak hadd nézzem
had merüljek el benne,
had legyen a pillanat örökké enyém
Csak hadd, hogy nézzelek
a magam csendjében.
Csak hadd, hogy mindig ezt tegyem veled.

 "Szemerkél... ebből áll a mai nap. Csipp-csöpp, koppan néha az ablak párkánya alatt.

Köszönöm!

Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben szavam nem remegett meg?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?

Vártalak e már, mint szomjazó a vizet,
s reszkető karja karma közé kapja azt a kicsiny kortynyi vizet?...
Néztelek e már, mint vak a műtét után, fátyolos szeme könnyből könnyet áraszt, s újra látja a napfényt, sok-sok év után?...

Sírtam e már, mint árva a domb oldalán, s ki várja, kezét markolva valaki felemeli, s lehet még neki holnapután?...

Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben könnybe lábadt szemed?
Mondtam e úgy, hogy fájna, ha ma nem így lenne?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?....
Köszönöm, hogy Neked vagyok a gyermeked.

"Lecsókolva ajkaimmal álladra gördülő édes könnyedet,

 átkarolva csüggedek válladon, karodba,

 Mindörökre."

Jó napot-jó napot kívánok!

Mivel ismét eltelt némi idő az utolsó beírás óta, gondoltam szólok ismét pár szót, és bővítem a versek listáját is. Gondoltam írok még pár sort másról is, de ahogy kitekintek az ablakon, így február végén még most is havazik. Furcsa, de szokatlan érzés tölt el, gyerekként alig vártuk, hogy kijuthassunk az udvarba, és élvezzük a telet. Most valahogy nem ezt látom sok helyen, még magam is inkább begubózok a meleg szobába és innen tekintgetek kifelé. Talán még hideg is van, én meg nyűgös vagyok :D ... várom már nagyon a tavaszt, hogy újjászülessenek a növények, a virágok, és talán még a pipacsmagjaim is sikert érnek el. :)

De nem szaporítom a szót, jöjjön pár vers. Az első az egyértelműen nem saját, Edgar Allan Poe  A holló című verse, nagy kedvenc volt annak idején, és ebben a fordításban nagyon megtetszett. A többi vers az ismét saját lesz, de lehet már éppen volt itt írva, nem tudom hirtelen. De jöjjenek a versek:

Edgar Allan Poe - A HOLLÓ

Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,
Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, -
Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:
Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...
Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás;
Az lesz, az! és semmi más.

Ah! hisz' igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;
Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.
A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem
Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!
Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;
`Itt` többé nincs neve már.

S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,
Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.
S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;
Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,
Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...
Az lessz, az! és semmi más.

Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,
"Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!
De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,
Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,
Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!"
Sötétség volt, semmi más.

Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,
Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...
Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,
Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;
Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,
Csupán az, és semmi más.

Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;
Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.
"Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.
Hadd lássuk hát, vaj' mi lesz ez a rejtélyes látomás, -
Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!"
A szél volt, és semmi más.

Ekkor ablakom kitártam: s ím' suhanva, zúgva bátran,
Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.
Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta
S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,
Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:
Szállt s leült - és semmi más.

És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,
Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.
"Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.
Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,
Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?"
Szólt a holló: Soha már.

Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.
Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;
De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,
Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár
S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,
Melynek neve: Soha már.

Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,
Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.
Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,
Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár,
Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár."
A madár szólt: Soha már.

Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.
Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;
Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla
S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, -
Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:
Soha, soha, soha már.

Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,
Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.
Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre
Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár
Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,
Igy károgva: soha már.

Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem
Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. -
Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára
Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;
Ah! de `ő` a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,
Nem érinti soha már!

Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék
Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár
"Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,
Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,
A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!"
Szólt a holló: soha már.

"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, -
Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,
E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,
Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár
Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?"
Szólt a holló: soha már.

"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,
Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:
Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,
Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?
Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?"
Szólt a holló: soha már.

"El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva -
Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...
Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;
Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;
Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!"
Szólt a holló: soha már.

És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül
A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.
Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne
S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.
Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,
Nem menekszik soha már!

Csend van, fázom

 

Mért van ilyen sötét, s hideg?

Mikor a semmibe nézek,
kezemmel dörzsölöm szét
árnyék-képed.
S befogom fülem,
hogy emlékeimbe ne
halljam szavaid.

Mért kell csukott
szememből könnynek hullnia,
csakhogy ne lássalak
még egyszer, téged.
Ne lássam a rám néző
két hazug szempárt,
s ne halljam a
csalfa bókokat.

Bénuljak meg,
hogy ne markoljam
többé a falat,
mert azt hiszem
kezem téged simogat.

Vakuljak meg,
hogy ne lássam
többé az arcodat,
s ne keljen
csillogó szemedbe néznem
még egyszer.

Ólmot öntsetek fülembe,
mint énekes Vazulnak,
csakhogy ne halljam
az elmosódott,
hazug, rémes
szavaidat.

Törjön darabokra szívem,
s sose rakja össze senki,
lelkembe dúljon
ezer vihar,
testem hidegüljön el,
elmém legyen zavaros,
ne érezzek többé semmit,
ne tudjam ki vagy,
s kivé leszel.

Legyek egy senki,
hogy soha többé
ne tudjak
mást szeretni.

 

Megfáradt napok közt lépkedek,
szívemmel keresem a képeket,
látni akarom amit akkor hittem,
S reménykedve jövőmbe vittem.

Melyeket mind a múltba szőttem,
s te egy pillanat alatt elvetted tőlem.
Látni akarom újra a meg nem élt valóságot,
s azt, hogyan vetted el tőlem a boldogságot.

(2007. április 28)

Csendben


Hallgatni valamit, ami nem is szól.
Sosem mond ki semmit se a száj.
Hallgat csak csöndesen most is,
Várja mikor nyílhat újra már.

Mikor cseng újra édes hang
a reszkető ajkak íveiből,
válaszra várva még most is
A vörös csend fonta órákban.

S beszédre nyílnak az ajkak,
de a hang még odébb vár.
A csillogó szembe ébredt könnyel
a hang nem jön még, még mindig áll.

Vár, vár még a percre,
Mikor szólhat ismét,
epedve,
választ kapva
félve feltett
kérdésekre.
De a hang nem jön többé,
nem szól újra édes ajkakból
semmi már,
könnyes szemmel
előtte
csak vár.
Vár, vár a megfelelő percre
mikor szólalhat meg lelke,
de ajkai akkor sem zendülnek szóra,
hisz választ úgy sem kapna már.
Reszkető karral csak felé kap
és kéri a lényét
a tekintetnek,
amely hang nélkül is mindent,
mindent elárul.
Vár, vár hogy mikor lesz
ismét övé e perc,
mikor kap egy választ
a fel nem tett kérdésre.
Két égő szempárt vár
amelybe tekintete forrhat,
de a válasz várva vár
elillan, némán,
nem fordul vissza.
Kapna utána, de elereszti,
nem néz vissza többé már...
Hagyd elmenni!
Nem jön vissza többé már...

Ajkak nyílnak sírva szóra
de a hang csak reszketve jár
az eleresztett lény után
Reszketve szólalna már.

Zavarodott a kép, amelybe lép
Sóhajok követik egymást, könnyel
Ajkaidból folyik a hang
Utána szólsz még: hiányzol!

s a könnyes szemből gördülnek a cseppek
sápadt arcodon gödröt keresnek
végigfolynak ajkadon,
S meghalnak az álladon.

Gonosz

Ó, súlyt le rám, égi fegyvereddel,
S suhints egyet mélyre... ó, de csak mélyre...
Recsegjen, kopogjon bordám közt a kasza...
Had tudjam meg, milyen a gonoszok szava.

Zakatol, zúg, üvölt, hasít belém,
marcangol, megöl, siet felém,
szánj rám, ó szánj rám egy percet,
S tépj szét, vágj! Még egyet...

Megcsillan kaszádon vöröslő vérem,
Keserűn, kínozva elér a végem,
Ne kímélj, kérlek, könyörgöm,
ne kímélj engemet,
ne hagyj nekem életet.

S kiélezett kaszád
Ismét testembe vág...
s hjajj, egy apró sikoltás,
s már itt is az elmúlás...

2007.december 10. Kecel

Csend

Haldoklik a csend,
s néha feldereng
egy-egy hangfoszlány...
S ki tudja mit rejt a szó
az a halk,
tán semmitmondó
sóhaj, vagy kacagás...
hazug szó
mely ámítás...
Haldoklik a csend,
s ki tudja merre jár
egy egy csendes...
hangfoszlány,
s ki tudja,
merre jár,
egy egy csendes
hangfoszlány...


2007.12.01

Szomorúan tapasztalom önmagamban, hogy ebben az évben még nem írtam ide egy sort sem. Persze ez nem hiszem, hogy olyan nagy bajocska lenne, de hát na mégis. Ma eszembe jutott, és van is időm. Ma valahogy mindenre volt időm, annak ellenére, hogy hétfő van. Próbálok többet foglalkozni a sütés-főzés dologgal, tudni illik sokszor bántott a dolog, hogy majdhogynem jobban értek egy CNC esztergagéphez nő létemre, mint a főzéshez.:) Viszont lassan, de biztosan bele tanulgatok a konyha rejtelmeibe, csak hagyni kell nekem időt, és kellő teret. Ma így is tettem, elkészült életem első muffinja, és bár nem ilyen sütős-főzős blog ez, mégis szeretnék dicsekedni ezzel a remekművel:) Persze nem marad el egy kis vers sem, még szemezgetek útközben, mit is írhatnék be ide, mert van még bőven válogatni való a versek közül:) Természetesen nem lehet mindent egyszerre, így marad még későbbre is mutogatni való. Jó olvasást kívánok!

Zuhog az eső


Zuhog az eső, és én csak állok,
reménykedve, hogy újra rád találok.
Várom a pillanatot, hogy újra látlak,
hogy elmondjam szeretlek, az egész világnak!

Szakad az eső, és én csak állok,
és egy gyönyörű boldogságot várok.
Itt vagyok, és hívlak, szakadatlanul,
mert nem szeretnék élni boldogtalanul.

Megáll az eső, és én csak állok,
vizesen, fázva, szerelmet találok.
Megfogod két kezem, és elvezetsz innen,
éljük boldogságunk, nyugodtan és szépen.

Valaki


Egykoron mindig szerettem volna valaki lenni,
akit mindenki fog tisztelni, s szeretni,
az utcán sétálva kalapot
emelve köszöntenek reám a sötét alakok,
s ha valahol néha felszólalok,
ujjongás, tapsvihar köszönt.

Reméltem, hogy mindig leszek valaki,
s nem kell álruhába lennem,
hogy engem is tudjanak szeretni,
s csak azért legyen jó a kedvem,
hogy mások arcára mosolyt,
szívükbe boldogságot kelljen tennem.

Sose voltam az, aki igazán vagyok
arcomra csalt hazug mosolyok,
csalfa örömódák zengtek ajkaimból
mindig többet, s jobbat vártam a holnaptól.
Mindezt csak azért, hogy más sose lássa
a szemembe született könnyeket.

Mindig vágytam haza, ahol önmagam lehetek,
senkinek se kell itt a hazug lehelet,
Látják az arcomra csalt hazug mosoly mögött
Hogy lelkem üvölt, s mindenki fellökött.

Vágytam haza, s itt itthon vagyok
Körülölelnek a szerető karok,
szeretnék még egy kicsit több lenni,
hogy még egy személy tudjon szeretni.

(2007. április 28)

A legszebb  dolog,  mikor átölel az, kit szeretsz és nem a  karját érzed testeden, hanem lelkedbe olvad az Ő lelke...
             mikor  szemébe nézve megcsillan benne a fény,  s első pillantásra megszületik a szerelem.
             mikor mosolya elárulja egész valóját, lényét, vágyait, álmait, féltve őrzött reményeit, s mindet Neked adja.
             mikor átölel, hogy érezze az illatod, szíved dobbanását, a legmélyebbről jövő sóhajaid,
             mikor felszabadult nevetését hallod, ahogy könnybe lábadt szemmel kacag, és szomjazol mosolya után,
             mikor csendben, mélyen a szemébe nézve elmondhatod neki, hogy Ő a mindened, az egész lényed,
             mikor érzed, hogy szeret, ahogyan szeretni tud,  minden erejével, szenvedélyével, mindenével,
A legszebb dolog,  mikor szerethetünk Valakit úgy, annyira, olyan mélyről, szenvedélyből, ahogy elmondani nem is lehet.

Nem minden lélek szakad meg egy tökéletes keresése közben. De minek is keresni? Mikor eljön az idő, úgy is Ő talál majd Ránk! S akkor értjük meg igazán, minden addigi fáradozásunk nem volt hiábavaló, most már tudjuk, hogy mi a jó, mire van szükségünk, milyen mértékű ölelésre és milyen forró csókra, tudjuk már, hogyan szeressünk, és már nem csak azt tudjuk, hogy mi a jó Nekünk, hanem azt is, hogy       Mi a jó a Másiknak...

Nem kimondottan szeretem Ady Endre verseit, persze van tucatnyi nagyon jó, de volt idő, amikor belénk akarták tuszkolni csak Ady verseit, és ez picit olyan teherként és autómatikus védelmi mechanizmust indított el a költővel szemben. Persze nem Vele volt a gond, hanem némiképp az oktatóval, de nem is gondnak nevezném, csak némi fanatizmusnak:) De sebaj, már megérte. Elmosolyodok egy-egy nagyon remek Ady Endre verset olvasva. Ezért került ma is sok egy versére, nem olyan rég olvastam először, és igencsak megfogott. Nem kell elmagyaráznom, hogy miért:)

ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

____________________________________________________________________________

Jujj, majdnem elfelejtettem megmutatni a finomra és jól sikerült muffint is... íme egy kis fotó:)

Ilyen volt:

éééés ilyen lett:

Jó reggelt kívánok!

Mivel ma már részemről elkezdődött az év végi pihené, így gondoltam egy efféle verssel köszöntöm az ide járókat, vagy az éppen ide tévedőt. Ezen felül egy pár gondolat - töredéket osztanék még meg. Mint mindegyik vers, ezek is valamiféle külső inger hatására születtek meg, és kerültek mentésre. Nincs ezekben se semmi nagy húúmilyen dolog, nekem annó és a mai napig is sokat jelentenek és mindig tudom, mi miért és hogyan is keletkezett. De nem szaporítom a szót tovább, jöjjenek a versek.

Szabad nap


Csillognak az utcák, mindenütt fények,
Most jövök rá, hogy merre is élek.
Mindenkinél egy csomag színes papír,
A fiatal ember csodás festékkel falra ír.

Dudálnak, nevetnek, hangosan beszélnek,
Egy ilyen nap kell minden jószívű embernek.
Kezükben egy üveg sör, kortyolgatják lassan,
Az utcán egy rendőr kocsi megy el, de halkan.

Táncolnak a zenére, lelküket érinti a dal,
Miközben tombol a zene, megremeg a fal.
Lejtik a táncot, érzik a ritmust, pezseg a vérük,
Nem tudják abbahagyni, így én is megyek velük

Magával ránt a csillogás, a zene, az élet,
Mindenütt csak barát, szeretet, és fények.
Átölelnek, körül vesznek és együtt élünk,
Hova lenne a világ ilyenkor nélkülünk?

Lassan csendesedik az élet, halkul a zene,
Elvonulnak az emberek, de ott marad a fele.
Azok csak témáznak, vihognak halkan,
A többi meg már alszik a meleg - kanapéban.
 

Fagyos világ....

Láttál te már ennyi csodát?

Fehér leple eltakarja,

óvja, gondosan

ápolgatja...

Alá hullik onnan fentről,

alá, s takarót fon

az ég alá.

Csipp csepp,

fehér királyság

mindenütt,

egy kis csillag...

s még vagy ezer

fedi be

a földi valóját

az égnek,

s a gyermekek

láűzban égnek,

hol húbucka,

hol testett öltött

a fehér takaró...

Alá hullik,

díszítve erdőt, mezőt,

kietlen rétet,

zsúfolt utcákat

és minden háztetőt.

Ó, de ott...

nézd! mi van ott távol!

Csak csend...

s a fehér királyság

ismét földi valójába vág

s ott egy kis erdő,

hótakarótól

csillog minden,

s látod ott középen,

forró füstje szétszakítja

hót a bilincsben...

Fagyos világ...

Láttál te már ennyi csodát?

2008.01.08.

Töredékek

Nézd, nézd mennyi ember hiszi azt, amit a másik ajka megnevez... mennyi ember nézi kitágult pupillával a nem létező tökéletest. Mennyi ember hiszi azt, az élet mily könnyű és nem sebez. Minden pillanatba másból élnek, nem a saját lét ad éltet. Azt hiszik, mindenkinek könnyű, s mikor látnak az utcán egy szegényt, még ajkuk sem remeg. Mennyi ember hiszi azt, hogy a pénz ad csak életet, és nem veszi észre a szíveket. A tavaszodó parkba ülő szerelmespárt is úgy nézi, mint képeket.
(2007. január 21)
 

Tudod, sokak hordoznak magukkal valamit, egész életükön keresztül, valami olyat, amit nem az idő adott nekik. Valami olyat, mely sokszor kétségbe ejti a viselőjét. A legtöbb pillanatban arra vágynak, bárcsak ne lenne... ne lenne ami mindent megnehezít, és távol tartja a céljaitól, mert nem lehet... nem lehet ezzel élni. Még is sokak azt gondolják, jó, hogy van... még ha fáj is, de e nélkül nem lennének azok, akik lettek, azok akikké tette ez a valami. Tudod, sokak hordoznak magukkal valamit, ami röpke évek alatt sok tapasztalattal látja el őket, többel, igazabbal, mint azokat, akik egész életükben a tapasztalat megszerzéséért esedeznek.
(2007. január 23)
 

Tudod, egy élet nem elég ahhoz, hogy minden álmod megvalósítsd. Igaz, az álmaink azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és ha nem is sikerül, legalább egy kicsit jó volt. Az Istenek irigykednek ránk, nekünk halandóknak bármelyik perc lehet az utolsó, és tudjuk nincsenek szárnyaink, hogy ha menekülni kellene. Tudjuk, lenne mindig valaki, aki fogná a kezünk, és nem csodákkal, nem varázsigékkel, de segítene nekünk. Segítene, hogy egy kicsit jobb legyen...
(2007. január 23)
 

Tudod, bármilyen nehéz is az élet, de nem szabad feladni. Csak adnál egy pacsit annak, aki örülne a fájdalmadnak. Ne neki okozz örömöt, hanem annak, aki annak örülne, ha mosolyogni láthatna téged, szívből, igazából. Annak adj örömet, aki téged keres, azoknak, akik szeretnek téged és bármit megtennének, hogy beléd karolva közösen indítsanak el a megfelelő úton, hogy haladj tovább, biztonságban. Lenne valaki, aki az úton végig elkísér, és a csípős, szúrós bokrok között vigyáznának rád a legjobbak, mondhatni az őrzők. Sasként jelenne meg valaki, aki utad mutatná, merre lépj, és kaszásként vágnának neked utat barátaid a sűrű, bozontos részeken. Betemetnék a gödröket, mocsarakat, hogy ne ess gödörbe, de ott lennének mindig melletted, hogy érted kapjanak, bármi is történik. Mindig, mindig melletted lesz valaki, aki próbál segíteni, engedd, és ne add fel, megmutatja az utat!
(2007. január 23)
 

Tudod, vannak az ember életében olyan percek, forró pillanatok, gyenge mozzanatok, boldog ölelések, csókok, ezer bók és ezer kérdés, amit sosem felejt el, bármi legyen is a vége, sírás vagy nevetés, harag vagy örök barátság, szívembe mást diktál az agy, de tudom, bármi is legyen a jövő, sorsomnak része vagy!
(2007. január 24)
 

Tudod, minden ember életében eljön az a pillanat, mikor ráeszmél, nincs neki senkije, csak önmaga. Tudom jól, mit gondolsz most, hisz ott vannak a barátok, mért maradna bárki is magára?! De hidd el, bízunk benne, és reméljük, mindig fogja valaki a kezünk. Mégis sokszor fogunk eltávolodni mindenkitől, nem akarjuk, de megtörténik. Akkor döbbenünk rá, mikor egy szép nyári nappalon a nyüzsgő utca járdáját taposva azt veszed észre, egyedül vagy... Akár bele is nézhetnél egy helység ablakába, nem látnál semmit, önmagadon kívül. Csak a nyers valóságot, mindenki csak rohan, és meg is állhatnál az utca közepén, ha fellöknek is, és a földre zuhansz, nem nyúl érted senkinek a karja, hogy felemeljen a tömeg alól. Ha csak kikerülnek, akár úgy érzed mint egy óriási vízhangtól csengő csarnokban, hol sötétség van, egy két lámpa ég, s hiába suttogsz, hiába kiabálsz, nem hallja senki. Nincs ott senki... Tudod, ezt is túl kell lépni, lépj azon utca járdakövein, hol senki más se lép, még is sugárzik a nap. S akár ha tömegbe is kerülsz, ha fellöknek, tápászkodj fel, és menj tovább... A sötét csarnokba halld meg szuszogásod, ülj le és hallgasd, amit ma már senki se vesz figyelembe: csend van. Sóhajaidon kívül csak a pattogó villanykörte ad némi hangot, s amint a fáradtságtól kialszik, becsukott szemmel ráébredsz, sose leszel egymagad, ha felismered önmagad.
(2007. január 24)
 

Tudod, mindenkinél eljön az az idő, mikor megáll egy percre és elgondolkodik... miket tett, mért tette, miket tettek vele... végig nézi a múltját, elgondolja a jövőjét, és örül a jelennek. Nem csak akkor kell megállni és gondolkodni az elmúlt időkről, mikor életünk utolsó perceiben, óráiban vagyunk.
(2007. január 26)
 

Nem a kor határozza meg, hogy mennyire vagy érett az életre, vagy nézzünk kisebb dolgokat.
Nem a kor határozza meg, hogy ha iskolába jársz, ne azért járj, hogy melegedj, hanem hogy meglegyen valamiféle alap tudásod.
Nem a kor határozza meg, hogy hogyan takarékoskodj a saját kezeddel megszerzett pénzzel
( és azt sem a kor határozza meg, hogy mennyire telepedsz rá a szüleid vagyonára, amit ők megkeresnek, csak hogy neked jó legyen, te meg könnyűszerrel elherdálnád, majd vagánykodnál, mid van, gondolkodjatok ;) )
nem a kor határozza meg, hogy érett vagy e egy kapcsolathoz, amibe beleadsz mindent, szívedet, lelkedet, testedet.
Nem a kor határozza meg, hogy elviselj egy terhet, ami lehet lelki teher, lehet testi teher is.
Nem a kor határozza meg, hogy igaz barát tudj lenni, és megtenni mindent, hogy segíthess a bajban, vagy együtt örülj vele, mikor boldog.
Nem a kor határozza meg, hogy testvéredet testvérként szeresd, s szüleidet tisztelni tudd.
Nem a kor határozza meg, hogy mikor leszel boldog, vagy hogy kellő tapasztalatot szerezz valamiben, amibe bele szeretnél kezdeni.
Nem a kor határozza meg, hogyan élj, vagy hogyan élsz. Minden csak rajtad múlik!
(2007. január 26)
 

Tudod, nem mindig akkor jön el a dolgoknak az ideje, mikor szeretnénk, és mikor azt hisszük, el kell jönnie. Előtte még sok olyan pillanat van, mikor azt hisszük, feladjuk, mikor már semmi reményt nem látunk a hőn áhított tárgy, fogalom, vagy személy megszerzésében. Mikor már az utolsó szálakat is elvágnád, és újra kezdenél mindent, de másképp, akkor, akkor döbbensz rá, hogy még nagyon is ott van az a bizonyos gordiuszi csomó, amit nem tudsz kibontani, nem tudsz elvágni, nem tudod elfelejteni, mert mindenhova elkísér az érzés. Mikor teljesen másba kezdesz, előjön és nem enged. Mikor már minden reményed elhagy, és ami újba kezdesz, az sem megy rendesen, és abból is kilépnél, feladnád, mert tudod mire vágynál, mit szeretnél, de nem lehet se szorosabbra kötni az érzést, se megszüntetni... nem tudod... és a legváratlanabb pillanatba toppan eléd valaki, akivel közösen kibonthatjátok végre ezt a csomót, de mindkettőtökhöz sokkal közelebb lesz az érzés. Végre közösen mehettek az érzések útján, a sorsotok kíséreteként.
(2007. február 4)
 

Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban,
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.

Illyés Gyula

_________________________________________________________

Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer
akadályt! Szerelem a szerelem,
amely hőfokot más hőfok szerint nyer
vagy ár-apályt játszik készségesen?
Óh, nem; az örök fárosz maga ő,
nézi a vihart s nem ing semmi vészben;
minden vándor hajók csillaga ő,
magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
ítéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
sose írtam s szív sose szeretett.
(Shakespeare CXVI. szonett)

 

Most ilyenem van... vége a munkaévnek, pihenés lép életbe, és most valahogy ezek a sorok cikáznak a fejemben...

Igaz borongós egy kissé az idő, és sokakat lehangolt, nekem egy kis nosztalgia kedvem lett ettől:) Még egy évet se tudok vissza menni, ami nosztalgiát keltett bennem, hiszen nincs egy éve sem még, hogy először kezemben foghattam életem egyik legszebb ajándékát. Ez adott ma ihletet arra, hogyan írjam meg ezt a posztot. A mai versek a Páromtól kapott egypéldányos verseskötetből vannak lefotózva, előre elnézést kérek a minőségért:) Lefotóztam a borítót is, és a kezdő oldalt is, azon egy Depeche Mode zenéből van idézve:) 

Kellemes estét, vagy napot kívánok annak, aki éppen olvas. Még mindig csak ismerkedek ezzel a bloggolással, sokszor ezeregy ötlet támad fel bennem, mindig hajthatatlan vagyok egy egy újabb téma avgy ötlet iránt, most már kénytelen leszek venni egy kis jegyzettömböt, amire minden gondolatom felírhatom. Sokszor nem csak fotók vagy versek miatt írnék ide, hanem egyéb talán másnak apróságok is eszembe jutnak, amiről épp írni támadna kedvem, de hát ez ugye nem ilyesmi blog, ezért mellőzöm is az ilyeneket:) Viszont ha tudtok valami jó pizzareceptet, annak örülnék, ha megosztanátok velem:D Koromhoz és nememhez lévén sokkal jobban értek egy cnc esztergához, mint a sütéshez-főzéshez, de mostmár tényleg meg kell tanulnom főzni meg persze sütni is. Na meg ha belegondolunk, itt a nyakunkon a karácsony, valamit ki kell találni a család legkisebb tagjainak is nyalánkságok terén:) Na de nem is szaporítom a szót, találtam mára pár szemernyi verset a régi időkből, ma olyan verses hangulatom van ismét.:) Nem sorolom egyiket se sehova, most ezeket osztom meg Veletek.

Újra itt, bár elég szerény kis poszttal. Ma úgy döntöttem nem koptatom saját versem "közzétételét", most valami máshoz van kedvem. Vagyis vers jön, de egy igazi költőtől. Jelenleg csak ezt tudom motyogni magamban:)

Radnóti Miklós: Tétova óda

Álmaim tengerén

Álmaim tengerén sodort,
ó sodort a szél,
tollat fogtam,
s írni kezdtem én.

Szavak mögé bújtam,
ó sodort a szél,
elrejtőzem, mintkinek
fáj, hogy élek én.

Szavakba öntöm ki
mit jelent ez énnekem,
míg más a pénzt szagolja,
nekem ez az életem.

Szerettem férfit is,
apámtól nem jobban,
e férfi ejtett sebet
bennem a legjobban.

Ez érzés mi?
Múló álom csupán,
mely szerte foszlik
minden ébredés után.

S az írás, azt kérded
mit is jelent nekem?
Talán semmit, de mégis...
ez az életem.

(Bár költő nem vagyok,
 s a nagyok közé sem akarok
 dicsőséggel - vagy anélkül -
 bekerülni.

 Írni akarok, míg
 szó van a lelkemben,
 s mosolyogni azon,
 miként is cselekedtem.)

 (2007.12.12. Kecel)

Csoki

Útállak!
Útálom azt ami vagy, s amivé tettél!
Útálom keserű zamatod,
formád és alakzatod,
Útálom azt ami kívül vagy
s eltitkolja, belül milyen vagy.
Útálom a szót mi hasít közeledbe,
s hatalmad húz a végzetembe.
Útálom ha rád nézek,
s mégis mosolygok,
Útálom, hogy ezernyi arcod van,
s kínnal szenvedéssel
se ellenálok neked,
megsímítlak,
lehúzom ruhádat,
ajkamhoz emellek,
s várom, hogy ismét
beléd szeressek.
Érezzelek magamban,
s legyek halhatatlan.


Útállak, te tábláscsoki!!!!

Bohóc

Gyermek koromban mindig bohóc szeretem volna lenni,
az embereket harsányan nevettetni,
kemény kalpagot fejemre tenni
és nagy krumpli orrt orrmára helyezni.

Jó lett volna bohócnak lenni,
a szomorú embereket mindig megnevettetni,
mosolyt csalni megfáradt szemükbe,
életet lehelni rozsdás szívükbe...

Gyermekkori álmom mégis teljesült,
bohóc lettem. nem az a bohóc ki ki van kenve,
nincs rajtam nagy csámpás cipő,
mozgásom mégis csetledező.

Ezért a mókáért nem kapok tapsvihart
és nem dobálnak körbe virágokkal.

Bohóc lettem, saját szívem repdes
az önmagamba hallott tapsvihartól,
de önnönmagamon kívül senki se tapsol...
(2007. április 27)

Akiért érdemes
 

Akiért érdemes sokszor mosolyogni,
akiért érdemes néha könnyet csalni
fáradt szemeinkbe.

Akiért érdemes megvárni a hajnalt,
akiért érdemes álmodni angyalt
sötét éjjelente.

Akiért érdemes reggel felkelni,
akiért érdemes mindig mosolyogni
arca homályába.

Akiért érdemes mindent túlélni,
akiért érdemes ördöggel harcolni
mikor minden hiába.

Akiért érdemes csókot lehelni,
akiért érdemes tüzet csiholni
rozsdás szívünkbe,
addig míg nem marja szét
a bánat minden pici pillanata.

Akiért érdemes élni,
mindig, mindig tovább menni,
Akiért érdemes céljaink útja,
még akkor is,
ha Ő ezt nem tudja.

Akiért érdemes meghalni,
az elviselhetetlent elviselni,
Akiért érdemes összetörni
minden vágyat, csak azért,
hogy Őt, sose érje bánat!
(2007. április 12)

Szállni szeretnék

Énekelj!
Énekelj a széllel, mely mindig oly messze száll
S viszi egész sorsod, majd ismét tovaáll.
Csak csendben sistereg, süvölt néha a tenger felett,
s olykor vadító ereje mérges hullámokat vet.

Táncolj!
Táncolj az éjben, a hajnal langy melegében,
selymes ruhád szikrázik a kéjtől,
vesd erőd, s lejts édes dervistáncot,
táncolj, érezd a láthatatlan hullámot!

Nevess!
kacagj minden felett, érezd át a vad ütemet.
Hangold össze éneked, s döntsd jobbra
majd balra derekad, kulcsold össze kezed, markolj hajadba,
hunyd le két csillogó szemed, keltsd életre szellemed.

Szeress!
Harapj belém, tépd le rólam selyemruhám
marcangold szét vágyaimat minden éj után
csípj belém, mutasd meg, hogy nem álmodom,
szállni szeretnék nem létező szárnyamon!
(2oo7. szeptember 22.)

Te és én

Te nézel,
én látlak,
látom amint emlékeink köddé válnak.

Te harcolsz,
én vesztes leszek,
elvesztek mindent ami veled lehetek.

Te ellöksz,
én távolodom,
messze megyek,
s többé utadon nem kereslek.

Te sírhatsz,
én csak könnyezek,
Könnyeimmel együtt én is elveszek.

Te mehetsz tovább,
én maradok,
hurcolj tovább minden gondolatot.

Te élhetsz,
én meghalok,
hisz már önmagam nem maradhatok.
(2007.11.25)

Te és én

Te hallgatsz,
én csendben leszek,
hallgatom, amint szavad engem vezet.

Te nézel,
én látlak,
látom amint emlékeink a mennybe szállnak.

Te harcolsz,
én győzök veled,
elnyerek mindent ami veled lehetek.

Te hívsz,
én megyek,
s utamon csak téged követlek.

Te sírhatsz,
én csak könnyezek,
Könnyeimmel együtt a tiéd leszek.

Te mehetsz tovább,
én itt maradok,
megvárlak, míg eléred a gondolatot.

Te élhetsz,
én veled élek,
hisz nélküled semmit se ér az élet.
(2007.12.08)

Vajon...

Vajon a holtak mit éreznek?
Félnek-e, reszketnek?!..
Vagy netán gúnyosan röhögnek rajtunk,
hogy ők Ott vannak,
mi Itt maradtunk...

Vajon, ha szeretünk,
szeretnek e minket viszont?
s ha jók vagyunk,
tudják e Ott fent,
hogy mi jók vagyunk?

Vajon... amíg mi Itt vagyunk,
a reszketés, a félelem,
az mind önmagunk?
a nevetés, a kacaj,
a mosoly,
az mind önmagunk vagyunk?

(2008. február 1.)

...Óh, rohanó világ, figyelmetlen, sérthetetlen,
Meg nem áll egy rózsaszálért,
mely vöröslő szirmával
köszönt reád Nagyvilág!

Puszta réten, hihetetlen
csendes, csillogó mesetáj.
Lepkék szárnya, szemtelenül
Ide oda csapkodják,
de nem figyeled Nagyvilág!

Csendes éjjel, sötétségben
Ezernyi fényes égi táj,
Hol villan egyet, és elhalványul.
Van amelyik tovaszáll,
ezt sem látod Nagyvilág!...

Nem akarok több lenni annál,
mint aki Vagyok.
Nem akarok jobbat annál,
mint amit Kaphatok.
Nem akarok pompát és fényeket,
csak azt szeretnék, hogy szeressenek!

A rengeteg szabad időm tekintve úgy érzem, még ebben a hónapban több posztot tudok besűríteni ide, és több verset és képet tudok megosztani Veletek. Nem kell arra gondolni, hogy egy otthon tengődő leány vagyok, aki nem dolgozik, most csupán egy váratlan baleset "áldozata" vagyok, és még pihennem kell, de minden tény ellenére, vágyok már vissza a hétköznapi munkás időbe, ugyanis 2,5 éve nem voltam itthon ennyit, bevallom, kicsit furcsa és sokszor idegfeszítő, hogy mennyi szabad ideje van az embernek ilyenkor. Ezért is gondoltam nemrégiben, hogy elkezdem ezt a blogot, sokszor volt, hogy itt-ott, közösségi portálokon megosztottam egy-egy verset vagy feltöltöttem néhány képet, de mind abba maradt. Nem vártam sose elismerő tapsot vagy dicséretet az általam írt gondolatokhoz, versekhez, főleg inkább kritikát szerettem volna mindig, persze kritika az is, amikor valaki azt mondja, tetszik a vers, és szép és miegyéb mézes mázos szóval illették egy egy költeményemet, de én legtöbbször ennél többre vágytam, hogy valaki igazán elmondja a véleményét, és építő jellegű kritikát kapjak, mit és hogyan javítsak, mi az ami nem oda illik, ecetera, ecetera:) Persze megesett, hogy kaptam efféle kritikát is, és örömmel vettem a tanácsokat és észrevételeket. Így történt ez a következő két versnél is, amik gyakorlatilag egymást követték. Az első megírása után azt tanácsolták, legyek én a "főszereplő", de tartsam a témát, és a felépítést. Bevallom, számomra mind a két változat tetszik, és még ha egoistán is hangzik, elégedett vagyok velük. De nem is szaporítom a szót, íme az első változat:

Készen áll Ott van messze, túl a láthatáron, ott figyel rád árdus szemmel, vállára döntve megélezett kaszáját és sötét ruhájában csak áll. Ha elindul céljáig meg nem áll. Ha elindul, céljáig meg nem áll, halad tovább a kitaposott úton. Lehet éppen feléd siet a tettek mezején. Érted siet, hogy elvegye ami tied. Érted siet, hogy elvegye ami tied s megfosszon mindattól, amiért éltél eme földön, míg éltél minden miatt most csak egy, egy csapással mindent eltiporna. Egy csapással mindent eltiporna, nem kérdezné, mi lesz ha nem leszel, mit hagysz magad után, s ki fog lélekszakadva ordítani utánad hagyott üresség fájdalmában.

Sajnos a dátumot nem tudom már, nem mindig írtam fel, nem mindig egyből készült el az adott vers, de ez a vers olyan 2007. október elején készülhetett.  Ennek hatására elkészült a következő:

Eljöttem ismét Eljöttem hát ismét, utam nem céltalan, Indulok feléd, keresem utad, merre van. Vállamon megvillan a rozsdátlan kasza, Élein csillog a halottak szava. Várj, várj, már elindultam feléd. Várj, várj, már elindultam feléd Utad én ismerem, ez vezet eléd, nem sietek, hisz nincs miér, a végzeted úgy is utol ér, Bárhol is vagy, bármit is csinálj. Bárhol is vagy, bármit is csinálj, én elveszem tőled, csak ne kiabálj, a célod, a vágyaid, amit eddig elértél, nem marad más, csak rideg, ködös szél. Bízz bennem, már nem tart sokáig. Bízz bennem, már nem tart sokáig, egy csapás az egész, elvész minden máig, ne mondd, ki sír, s ne mondd kinek fáj, mit hagysz és kit, magad után. Ne mondd, mi volt, s ne tudd, mi marad, Csak hunyd le szemed, s add meg magad! -s a végzet Kaszása suhintott egyet... (2007.10.25 Kecel)

Pár nap kihagyás után ismét itt vagyok. Kicsit mozgalmasnak volt mondható az elmúlt pár nap, nem is nagyon volt erőm némi szabadidőben ide figyelni, de gondolom nagy hiány nem is ért:)) Sokat olvasgattam vissza a saját verseimet, sokszor próbáltam már javítgatni, mondhatni tökéletesíteni őket, de nem tudtam nagyon rá venni magam, hogy azokba belejavítsak. Lehet ez afféle gőgösség vagy valami hasonló:) Rájöttem, hogy verseim nagyrésze mondhatni vágyódás valami olyan iránt, ami egyszer örök és állandó lesz az életemben. Amíg csupán csak vágyódtam, az írás úgy ment, mint a karikacsapás, persze mindezt még hangsúlyozom, nem nevezem magam költőnek, csak írtam, hogy lelkem apró darabjai ne hulljanak szét, bár összeragasztani nem tudtam általuk. Furcsa most olyat olvasni magamtól, amit gyerek fejjel írtam, felnőtt vágyódásokkal, nem tudom már, hogyan született meg bennem a gondolat az efféle vágyódás után gyerekként. Persze az is lehet, hogy a körülöttem lévő "gyerek" lányok már mind ebbe éltek, és részük volt benne. De nem is szaporítom a szót tovább, kettő újabb verset osztok meg Veletek. Az első az ismét édesanyámhoz szól, azok közé a versek közé tartozik, ami az első versek közé tartozik és ami fölött sok időt ültem már, hogy belejavítsak, de nem volt hozzá erőm, az úgy kerek és egész számomra, ahogy van, ahogyan leírásra került, sokszor azzal bíztatom magam, a verseim nem máshoz szólnak, hanem magamhoz, és a bennem lévő gondolatokat nem biztos, hogy mindenki ugyan úgy érzi vagy értékeli más. De íme a vers:

Csak neked


Hangod lágy, mint a szellő simítása,
lelked tiszta, mint a nyári ég látomása,
szíved oly becses kincs, mint az igaz gyöngy létezése,
kezed oly finom arcomhoz, mint lágy fű a mesébe.

Szemed oly ragyog, melyben a boldogság csillog,
létedben a mi létünk világít,
mely a nap sugarainál is fényesebb,
Te kétszer fordultál értünk, ha bajba voltunk,
s szívünk örökké Kezedbe van.
(2002 június 20)

A következő vers már a vágyódások közé sorolható, legalábbis részemről. Kicsit sete-suta ez a vers is, vágyódásom tárgyának lénye elsőnek E/2 személyben jelenik meg, majd átvált E/3as személybe. Ezt is szerettem volna megváltoztatni, de ismét csak azt tudom mondani, ez így született:) Ez a vers is időben nézve a kezdetekkor született, nem sok maradt meg azokból, főleg sziporkák, apró gondolatok, befejezetlen sorok, ez még teljes egészében van rögzítve.

Egy álom volt csupán

Látom mosolygó arcod, mely rám nevet
látom kezeid kitárod,
engem hívsz : gyere!
Oly könnyedén elfeledtem
karodba mindent,
szívem ürességére
mosolyod felelt.

Rád nézek könnyedén,
mosolyodra mosolyom felelt.
Életem karodba tölteném
hisz veled oly boldog lehetnék...
Veled lenni az utolsó percig
szeretnélek az utolsó vérig.

Rád nézek újból, de már
nem látok arcodon mosolyt,
Hirtelen ellöksz magadtól
nem hívsz már, nem szeretsz?
Hirtelen minden bajom,
Újra előjön, újra fáj.

Egymásra nézünk s
könnyeink váltják egymást,
Karodba mennék vissza
de te már nem engeded.
Elhagyni téged most azonnal?
Ne szeresselek már tovább?

De hirtelen minden
bajom elmúlik,
Az ágyamban ébredem.
Csókkal köszöntött
nem értem, elváltunk
de még is itt van most velem?


Rájöttem:
Egy álom volt csupán.
(2002.aug. 22 csütörtök)

Amit még ebbe a posztba be szeretnék szorítani, azok a pár soros sziporkák, amik a kezdetekkor íródtak, mind csak pár sor, és a mai napig valami oknál fogva mosolygok rajtuk:) Íme a sziporkák:

Bár nem sok, de még is
s eljő újra
meg újra,
újra meg újra
s megcsókolja
gyenge ajkad, gyenge szád.

Féltem két szemed sugarát,
melyek reám néznek.
Hangod titokban mondanám,
mely mindig engem érhet.
Arcodról a mosolyt
sosem lopnám el.
Hisz tudom, hogy
Szíved csak Nekem énekel.

Hol könnyek hagyják el arcodat...
Amiért nem győzöd törölni bánatodat...
Akiért élni-halni, mindent tennél,
Szorítsd kezét, fontosabb Mindennél!

Szeress, de soha ne feledj
E két szó talán elég egy életre
ne sírjak, ne kérjek,
s ha kell a rosszat feledd.
Szeretni szeress örökre,
nevemet ne feledd szívedbe.
(2002.08.23 péntek)

Gondoltam nem is habozok sokáig, mivel édesanyámhoz, az édesanyákhoz csak két vers született, megmutatom a másodikat is. A két vers között igaz eltelt jó 7 év, és majdhogynem ez a vers az utolsó versem is. Igaz utána is született még 1-2 iromány, de az írási korszakot cirka 8 év alatt le is zártam. Na nem azért ez a második poszt, hogy itt már vége is lenne a verseknek, számomra kecsegtető számú és jelentőségű vers, alkotás került a két édesanyámnak szóló vers közé. Az írás számomra a mindenkori vágyak, álmok, remények vagy éppen jelenlegi lelkiállapotomat jelentette, de a fenébe is, nekem az írás volt a barátnőm, az írás volt a szórakozás hétvégenként, az írás volt az első nagy szerelem, az írás volt a hobbim, mondhatni mindenem. Ebbe temetkeztem bele, és nehéz volt akkoriban 2,5-3 éve elfogadni, hogy már nem tölti be igazán a mindennapjaim. Mintha elfelejtettem volna, miért is írtam én folyton folyvást, de pont akkoriban, amint elmaradoztam az írástól, kezdtem teljes emberré válni, és elégedetté:) Akkor szerettem bele a szakmámba, és lány létemre, elég morbid módon:)) Néztem, amint a fémhez ér a kés, lassú mozgással, és a körkörösen mozgó fémhengerről legördül a cikázó, fényes forgács. Nagyon szerencsésnek éreztem és érzem is magam amiatt, hogy fiatalon megtaláltam azt a szakmát, ami elég érdekes ahhoz, és sokrétű, hogy soha ne unjam meg, dolgozni tudjak benne, és szenvedélyesen szeressem is. De letelt ismét az év, és ismét semmi iromány nem hagyta el lelkem gondolatait, és egy szép napom a másik szenvedélyem is megismertem, és valami régi üres űr is kiteljesedett bennem:) Elégedett, teljes és boldog fiatal nő vagyok, és nemrégiben még jobban bosszantott, hogy nem tudom mindazt szavakba írni, amit érzek egyetlen ember iránt, olykor nekikezdek, de ott áll az üres fehér lap előttem, és csupán gyűrődések látszódnak rajta. Mára már elfogadtam, hogy ami hosszú évekig társam volt az életben, az írás, azt mára már sokkal értékesebb ember tölti ki, és egy gyönyörű szakma, és persze a család:) Már megnyugodott a lelkem, és a legnagyobb kapaszkodóm nem az írás lett, ha netalántán sírni kezdenék. Na de nem kanyarodok el olyannyira a következő verstől, csupán annyit mondanék róla, hogy amikor édesanyámat odahívtam, hogy nézze meg... csak annyit mondott mosolyogva, hogy szép:) és a könnyei ott reszkettek mindkét szemében. Hihetetlen érzés volt, és ilyenkor tudtam bíztatni magam, nem publikálásra valók a verseim, hanem az én életemben teljesen megállták a helyüket:)

Érted, Neked

Nézz rám, kérlek szépen,
nézz rám még egyszer úgy,
mikor megszülettem.
Érezzem tekinteted
forró ostorát,
s mint csikós a lovát,
éreztesd, hogy
mennyek tovább!

Szorítsd meg kezem,
szorítsd megint úgy,
mint azon a reggelen.
Had érezzem ismét,
azt a féltést
gyermeke iránt,
mit anya szül,
szoríts, majd
lökj tovább!

Suttogj, kérlek,
anya suttogj megint,
suttogd, hogy
egyszer én is nagy leszek,
olyan mint Te,
gyermekemért mindent
megteszek.
Suttogd, hogy velem leszel,
s vigyázol rám,
akkor is, ha elveszek.

Mosolyogj, anya...
Mosolyogj kérlek,
mosolyod nélkül
én semmit se érek.
Engedd el kicsit kezem,
hogy én is elérjem,
a saját életem.
Suttogd, akkor is

 "veled leszek,
  édes gyermekem!"

2007.10.25. Kecel

Üdvözöllek Kedves olvasó!

Magamról nem kívánnék sok mindent így bele a közepébe elmondani, egy átlagos, dolgozó lány vagyok, érettségivel rendelkezem, valamelyest értek a számítógépekhez, szakmám gépi forgácsoló és NC-CNC forgácsoló, gépkezelő, de maholnap 1 éve, hogy minőségellenőr vagyok, legalábbis tanulgatom a szakma rejtelmeit:) tudom, nem túlzottan nőies munka, de gyerekkoromban se tudtam babázni, csak a hugicámmal:) Felsorolni sem tudnám, mi minden érdekel, ami viszont az első pár felsorolandó közé tehető az a fotózás, a zene, a természet, és a vasmadarak:) A többit majd idővel...

Igazából mindig is vonzott a művészet, alkotás valamely formája, és úgy érzem, bár az első szárnypróbálgatások óta több dologgal is próbálkoztam, mégis a versírás volt az, ami nagy nyomot hagyott bennem. Azelőtt még kisiskolás koromban rajzolni szerettem, és megmaradt alkotásaim elnézve, örültem, hogy olyan kézügyességgel rendelkezem, hogy mindarra képes voltam, nem kell olyan őrült nagy rajzolra gondolni, csak korosztályomhoz képest jobban sikerültek, valósabbak lettek a ceruzarajzok. Így nagyobb fejjel visszanézve, tudnék a megmaradt rajzokon javítgatni, de a fenébe is, azok akkor úgy lettek számomra a jók:) Sajnos a rajzolást abba kellett hagynom még kisiskolás koromban, így nem tudtam tudásomat még jobban bővíteni etéren, de hamar rájöttem, hogy az írással is alkothatok olyat, ami kedvemre való. Az első vers, ami megszületett, pont 10 éve él bennem. Születését az irodalom órának és az anyák napi készülődés hozta meg, tudniillik, akkor voltam 12 éves:) A tanárnő indíttatására, én azt mondtam, hogy ha írok egy verset édesanyámnak, akkor azt szeretném felmondani az ünnepségen, persze csak ha az irodalom tanárnéni rábólint a vers elolvasása után. Nagy örömömre így is lett, és az nap, amikor szavalásra került, én voltam a legbüszkébb gyerek az osztályban, akinek verset kell mondania. De nem is kertelek tovább, igaz, hogy ez a vers se lett azóta utó munkálva, nem javítottam bele, ez már mindig így lesz az igazi első versem, úgy, akkori állapotában, ahogyan megszületett:

Rólad


Te lágy vagy, én gyengéd,
kezed úgy simítsa arcom, mint az éj,
s minden nap
egy csodával áld meg minket az ég.

Óvsz Te engem, én szeretlek,
kín, szenvedés, hogy védtél minket,
s majd, ha én is anya leszek,
én is ő értük szenvedek.

Csoda, hogy te itt vagy,
mert te nélküled, mi mik lennénk?
S te! Anya, szeretsz minket
Mi gyermekeid meg téged.
(2000. április)