Versek és fotók egy átlagos lánytól

Sok blogon megfordultam már, mióta az internet valamelyest része a mindennapi életemnek. Persze viszonylag sok utcán is megfordultam már, ismerek pár embert innen és onnan. Ismerek... ez egy hosszú történet. Általában mindig nagy a beszélőkém, és sokszor nehéz abbahagyni, ha egyszer már oly sok gondolat van bennem, amit évek óta cipelek. Nem, nem teherként, valamelyest mindez inkább áldás számomra, ami ismét hosszú mese lehetne... Amióta elkezdtem komolyabban a versekbe, írásokba mélyedni, mondhatni inkább bele fúrtam a fejem a lapok végtelen fehérségébe, mint egy stucc a földbe, ott találtam meg még ha nem is a lelki békém, de önmagam, és olykor egy-egy tehertől szabadultam meg, mikor kitudtam állni magam mellett. Mint minden fiatal lány vágytam arra, hogy szeressenek, hogy legyenek életre szóló barátságok, bulik és emlékek. Nekem ebből nem jutott, de bánja a fene:) Mindig több akartam lenni, mint sokan mások, nem akartam átlag lenni sose. Sok gondolat foglalkoztatott annak idején, hogyan és miként lehetnék más, picit több, vagy inkább egyedibb és értékesebb, azoknál, akik egy bizonyos "sémát" követnek, ahova húzza őket a mai világ, amit képesek lelkiismeret furdalás nélkül elkövetni, dicsekedni, és még akkor is ők voltak azok, és mindig is ők lesznek azok, akikre többen és jobban felfigyelnek. Soha nem is voltam és soha nem is leszek vékony, csinos, elegáns lány, nő, sokáig nem tudtam igazán mosolyogni sem, és a szemem se tetszett sok egyéb külső adottsággal együtt. Mindenek és mindig változtatni akartam, hogy én is része lehessek egy társaságnak, hogyha felszólalok, figyeljenek Rám is, vegyenek engem is észre, szeressenek... De mégis hamar rájöttem, hogy nekem nem ez kell, legalábbis nem ilyen formában. Ne azért figyeljenek fel rám az első pillantásra, mert kidobom amim van, vagy mert idétlenül felhúzok olyan ruhákat, amik előnytelenek és szembetűnőek, ne egy divat lény legyek, aki ugyan olyan, mint a többi... Nem az a "baj", hogy valaki csinosan tud öltözködni, kihívóan akár, de legtöbb esetben a csinos külsőt buta és primitív belső övezi. Sok időt fordítottam magamban arra, hogy figyeljem mások belsőjét, és az tápláljon, hogy olyan soha nem akarok lenni, mégha a külső szépség is az ára.

 Azután csendben hallgattam, néztem és figyeltem, közben egy áttörhetetlen falat húzva magam köré, nem csak néztem a szemeimmel, hanem látni is tudtam, ami részemről nagy áldás volt, mert   tudtam dönteni, ki akarok lenni. Soha nem tartottam magam bölcsnek, vagy okosnak, vagy fene tudja mennyi mindent lehet erre mondani, van aki szerint mindig csak okoskodok, mert kiforgatva a szavaimat úgy vélik, én úgy gondolom, többet tudok bárki másnál, ami soha nem volt igaz. Soha nem gondoltam így, de lehet, hogy van amit már én tudok, de még mások nem. Van amit mások még csak néznek, de nem látják igazán, mert nem akarják, vagy mert nem is veszik észre.
 

...és közben a tömeg rohant tovább, észre sem vette, hogy én kiszálltam a ritmusból és elmosolyodva nézem a csodaszép kerti virágokat. Akkor éreztem először igazán, már picit felnőttebb fejjel, hogy több vagyok mindannál, amit valaha elképzeltem. Ember vagyok, egy egyedi "példány", tudtam mosolyogni, ha tükörbe néztem, tetszett, amit láttam, és rájöttem, télen és tavasszal szürkés árnyalatú a szemem színe, nyáron és ősszel olykor élénk kék-és zöld árnyalatokkal van teli. Rájöttem, hogy nem feltétlen a kiló smink és a drága divat dolgok azok, amik által felfigyelhetnek Ránk, elég egy olyan mosoly, ami Mi magunk vagyunk, és nem egy álarc szerint mondjuk el véleményünket. Akkor én megtaláltam az utam, amin végig akarok menni...

Elkezdtem szeretni magam.