Versek és fotók egy átlagos lánytól

Eddig még soha nem foglalkoztam bloggal, de most megpróbálkozom.:) Rég elfeledett, megírt verseket szeretném megosztani másokkal, és saját készítésű fotókat, persze mindezt nagyon amatőr szinten, utómunkálatok nélkül, nyersen, ahogyan születtek. Remélem aki ide benéz, tetszeni fog valamelyest a blogom.


2011.05.24. 08:25 Sevelka

Tűnődés

Néha eltűnődöm azon, hogy eleget teszek e ahhoz, hogy Boldog legyek? Persze az, hogy mi tesz engem boldoggá, megint más kérdés. De tűnődök. Most boldog vagyok, de vajon ha mindent így csinálok tovább, akkor is boldog maradok? Vagy mondjuk azt, hogy elégedett. Volt amikor ezen tűnődve ebben is, abban is, mindenben találtam valami apróka hibát, így nem jó és úgy nem tetszik hozzáfűzésekkel. Ezeket felismerve tényleg nem éreztem magam elégedettnek. Bele rögzítettem az agyamba, hogy ha az nem a nekem megfelelő, akkor már nem lehetek vele elégedett? Gondoljunk csak bele, mint a bal lábbal ébredés. Ha úgy gondoljuk, rosszul indul még az ébredés is, nyűgös, gonosz tekintettel nézünk vissza magunkra a tükörből és morcosan mossuk a fogunkat, morogva, hogy mi jöhet még? Nem is kell sokáig agyalnunk, otthon marad a kulcs, nem zárunk be, megbotlunk egy úthibában, ami már évek óta ott van és tudjuk, és mindig átlépjük, de akkor mégsem nézünk a lábunk elé, és még korántsem indult el a nap. Nem hiszem, hogy újat mondok ezzel bárkinek is. Volt olyan napom, nem is olyan rég, amikor tárgyakat törtem. Komolyan, még szökőévente se ejtek el egy poharat vagy tányért, aznap mégis minden kicsúszott a kezemből - csak az irányítás nem. Egy kedves pohár, egy váza, és még néhány apró dolog, amik valahogy aznap - előtte sose - zavarták a térfelemet. Mégis az irányítás az én kezemben volt, nem estem kétségbe, hogy jajj eltört, vagy fúú micsoda nap, és nem is durrogtam. Kisebb-nagyobb veszteségekkel telt el az a nap, de a következőben már nyoma sem volt az előz napi ügyetlenségemnek. Nem hiszem, hogy nagy dolgok kellenek ahhoz, hogy a napunk éppen jó legyen, vagy elégedettnek valljuk magunkat, nekem legalábbis nem kell sok. Sokaktól hallottam különféle belső akármi koncentrálást, hogy innen onnan nagy mágus könyvből olvasták és minden milyen jó lett, hogy csak a pozitívval foglalkoztak, vagyis csak azt engedték be a gondolataikba. A negatív dolgokra nem negatívként, veszteségként és bántásként, hanem szükségesként tekintettek, amik kellenek ahhoz, hogy fejlődjenek. Lehet benne igazság, hiszen valamelyest én is így élek már évek óta. Hess, de fiatal vagyok, igen, de volt pár dolog az életemben, már elég korán, ami megtanított az önuralomra, félelmek, betegségek legyőzésére. Persze a mai napig legyőz egy egyszerű nátha, de az más. De végül is, tudom, hogy fölösleges filozófálnom ezekről, mert én személy szerint tudom a választ, csak mindig szükség van megerősítésre, képekre, gondolatokra, amik ösztönöznek. Ha akarnék, könnyen letargiába eshetnék, hisz nincs munkahelyem, szakmailag csődben vagyok - mit kezdjek magammal?-, nem igazán vesznek fel egy fiatal nőt, pedig hiányszakmával rendelkezem, de fennáll a lehetőség, mint nőnemű egyednél a várandóságra, és emellett rengeteg álmunk, vágyunk van párommal, amihez nem kis anyagi háttér kellene -jelenleg nincs miből félretenni- és készülőben a jegygyűrűk is (hiphiphurrrááá:)) ), de valahol mégis töretlen nyugodtság uralkodik felettem, mert biztos vagyok egyvalamiben: nem vagyok elveszett nőszemély. :)
Mindent megteszek ahhoz, hogy boldog legyek, hiszen a másik felem mosolyánál nincs nagyobb lendületadó, és hogy tudom, boldoggá teszem, ez tesz engem igazán boldoggá és elégedetté.

Most jöhetne a komolyabb filozófálás, hiszen -okos mágusok szerint- túlléptem egy határt. Az "én" világom megszűnt, nem konkrét önboldogítási, egoista, énkép lebeg előttem a lépéseket megtéve, vagy akár csak egy egy ötletet megszülve. Mindennapjaim se így élem, hogy legeslegelső én legyek, hogy nekem jó legyen. Sokan, tudom sokan mondták már, egy kapcsolatban, hogy "ha neki jó, nekem is az". Mindezt lébús tekintettel, érzelmek nélküli gesztikulációkkal. Részemről nem beletörődés, hanem maga az élet, hogy végre adhatok, bármit, egy kacajt, mosolyt, ötletet, ajándékot. Amikor eljut az ember olyan szintre, hogy a karácsonyi ajándékozást amiatt várja, hogy végre láthassa párja tökéletes mosolyát és örömét a neki szánt legtökéletesebb ajándék láttán, és nem azt várni, hogy vajon Mi mit kapunk, eleget költött e ránk, blablabla. Katartikus érzés, a tökéletes elégedettség, a tenni akarás, hogy minden gondolatunkkal boldoggá tegyünk egy másik embert. Véleményem szerint ez lehet a cél, életünk célja, hogy felülemelkedjünk magunk felett és végre ne a saját érdekeink legyenek előtérbe. Persze ezt még lehetne vesézni, mert nem mindegy, hogy két ember mennyire van összhangban, és mit ad fel a személyiség- már ha van személyisége, egyedisége. Erről majd talán később. Szép napot mindenkinek!

Szólj hozzá!

Címkék: énkép filó önmagunk


2010.08.24. 10:34 Sevelka

Nézelődöm erre-arra


 

Sok blogon megfordultam már, mióta az internet valamelyest része a mindennapi életemnek. Persze viszonylag sok utcán is megfordultam már, ismerek pár embert innen és onnan. Ismerek... ez egy hosszú történet. Általában mindig nagy a beszélőkém, és sokszor nehéz abbahagyni, ha egyszer már oly sok gondolat van bennem, amit évek óta cipelek. Nem, nem teherként, valamelyest mindez inkább áldás számomra, ami ismét hosszú mese lehetne... Amióta elkezdtem komolyabban a versekbe, írásokba mélyedni, mondhatni inkább bele fúrtam a fejem a lapok végtelen fehérségébe, mint egy stucc a földbe, ott találtam meg még ha nem is a lelki békém, de önmagam, és olykor egy-egy tehertől szabadultam meg, mikor kitudtam állni magam mellett. Mint minden fiatal lány vágytam arra, hogy szeressenek, hogy legyenek életre szóló barátságok, bulik és emlékek. Nekem ebből nem jutott, de bánja a fene:) Mindig több akartam lenni, mint sokan mások, nem akartam átlag lenni sose. Sok gondolat foglalkoztatott annak idején, hogyan és miként lehetnék más, picit több, vagy inkább egyedibb és értékesebb, azoknál, akik egy bizonyos "sémát" követnek, ahova húzza őket a mai világ, amit képesek lelkiismeret furdalás nélkül elkövetni, dicsekedni, és még akkor is ők voltak azok, és mindig is ők lesznek azok, akikre többen és jobban felfigyelnek. Soha nem is voltam és soha nem is leszek vékony, csinos, elegáns lány, nő, sokáig nem tudtam igazán mosolyogni sem, és a szemem se tetszett sok egyéb külső adottsággal együtt. Mindenek és mindig változtatni akartam, hogy én is része lehessek egy társaságnak, hogyha felszólalok, figyeljenek Rám is, vegyenek engem is észre, szeressenek... De mégis hamar rájöttem, hogy nekem nem ez kell, legalábbis nem ilyen formában. Ne azért figyeljenek fel rám az első pillantásra, mert kidobom amim van, vagy mert idétlenül felhúzok olyan ruhákat, amik előnytelenek és szembetűnőek, ne egy divat lény legyek, aki ugyan olyan, mint a többi... Nem az a "baj", hogy valaki csinosan tud öltözködni, kihívóan akár, de legtöbb esetben a csinos külsőt buta és primitív belső övezi. Sok időt fordítottam magamban arra, hogy figyeljem mások belsőjét, és az tápláljon, hogy olyan soha nem akarok lenni, mégha a külső szépség is az ára.

 


 Azután csendben hallgattam, néztem és figyeltem, közben egy áttörhetetlen falat húzva magam köré, nem csak néztem a szemeimmel, hanem látni is tudtam, ami részemről nagy áldás volt, mert   tudtam dönteni, ki akarok lenni. Soha nem tartottam magam bölcsnek, vagy okosnak, vagy fene tudja mennyi mindent lehet erre mondani, van aki szerint mindig csak okoskodok, mert kiforgatva a szavaimat úgy vélik, én úgy gondolom, többet tudok bárki másnál, ami soha nem volt igaz. Soha nem gondoltam így, de lehet, hogy van amit már én tudok, de még mások nem. Van amit mások még csak néznek, de nem látják igazán, mert nem akarják, vagy mert nem is veszik észre.
 


 


 Amikor igazán érvényesültek gondolataim, egy átlagos nyüzsgő kisvárosban jártam, ballagtam a tömeggel az állomás felé, végig a város kis utcáin, lakóházak, családi házak, üzletek sorai mellett. Valamikor tavasz elején járt az idő, délelőtt volt, és az egyik lakóház kertjében már messziről pompázott valami. Már messziről megláttam, és gyorsabb léptekkel haladtam felé, hogy közelebbről csodálhassam. Egyszerű virág volt, gyönyörű szirmokkal, nem rózsa volt, nem vagyok nagyon jártas a virágokkal, de a látvány elragadott, és megálltam, csodáltam...

 

...Óh, rohanó világ, figyelmetlen, sérthetetlen,
Meg nem áll egy rózsaszálért,
mely vöröslő szirmával
köszönt reád Nagyvilág!

Puszta réten, hihetetlen
csendes, csillogó mesetáj.
Lepkék szárnya, szemtelenül
Ide oda csapkodják,
de nem figyeled Nagyvilág!

Csendes éjjel, sötétségben
Ezernyi fényes égi táj,
Hol villan egyet, és elhalványul.
Van amelyik tovaszáll,
ezt sem látod Nagyvilág!...

 

...és közben a tömeg rohant tovább, észre sem vette, hogy én kiszálltam a ritmusból és elmosolyodva nézem a csodaszép kerti virágokat. Akkor éreztem először igazán, már picit felnőttebb fejjel, hogy több vagyok mindannál, amit valaha elképzeltem. Ember vagyok, egy egyedi "példány", tudtam mosolyogni, ha tükörbe néztem, tetszett, amit láttam, és rájöttem, télen és tavasszal szürkés árnyalatú a szemem színe, nyáron és ősszel olykor élénk kék-és zöld árnyalatokkal van teli. Rájöttem, hogy nem feltétlen a kiló smink és a drága divat dolgok azok, amik által felfigyelhetnek Ránk, elég egy olyan mosoly, ami Mi magunk vagyunk, és nem egy álarc szerint mondjuk el véleményünket. Akkor én megtaláltam az utam, amin végig akarok menni...

Elkezdtem szeretni magam.


 

 

 

Nem akarok több lenni annál,
mint aki Vagyok.
Nem akarok jobbat annál,
mint amit Kaphatok.
Nem akarok pompát és fényeket,
csak azt szeretnék, hogy szeressenek!

Szólj hozzá!

Címkék: vers én gondolat énkép érzés


süti beállítások módosítása