Köszönöm!
Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben szavam nem remegett meg?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?
Vártalak e már, mint szomjazó a vizet,
s reszkető karja karma közé kapja azt a kicsiny kortynyi vizet?...
Néztelek e már, mint vak a műtét után, fátyolos szeme könnyből könnyet áraszt, s újra látja a napfényt, sok-sok év után?...
Sírtam e már, mint árva a domb oldalán, s ki várja, kezét markolva valaki felemeli, s lehet még neki holnapután?...
Köszönöm!
Mondtam e elégszer, s torkom legnagyobb erejéből Neked?
Mondtam e úgy, hogy közben könnybe lábadt szemed?
Mondtam e úgy, hogy fájna, ha ma nem így lenne?
Mondtam e tisztán, s őszintén, mondtam e Neked?....
Köszönöm, hogy Neked vagyok a gyermeked.
"Lecsókolva ajkaimmal álladra gördülő édes könnyedet,
átkarolva csüggedek válladon, karodba,
Mindörökre."
