Gondoltam nem is habozok sokáig, mivel édesanyámhoz, az édesanyákhoz csak két vers született, megmutatom a másodikat is. A két vers között igaz eltelt jó 7 év, és majdhogynem ez a vers az utolsó versem is. Igaz utána is született még 1-2 iromány, de az írási korszakot cirka 8 év alatt le is zártam. Na nem azért ez a második poszt, hogy itt már vége is lenne a verseknek, számomra kecsegtető számú és jelentőségű vers, alkotás került a két édesanyámnak szóló vers közé. Az írás számomra a mindenkori vágyak, álmok, remények vagy éppen jelenlegi lelkiállapotomat jelentette, de a fenébe is, nekem az írás volt a barátnőm, az írás volt a szórakozás hétvégenként, az írás volt az első nagy szerelem, az írás volt a hobbim, mondhatni mindenem. Ebbe temetkeztem bele, és nehéz volt akkoriban 2,5-3 éve elfogadni, hogy már nem tölti be igazán a mindennapjaim. Mintha elfelejtettem volna, miért is írtam én folyton folyvást, de pont akkoriban, amint elmaradoztam az írástól, kezdtem teljes emberré válni, és elégedetté:) Akkor szerettem bele a szakmámba, és lány létemre, elég morbid módon:)) Néztem, amint a fémhez ér a kés, lassú mozgással, és a körkörösen mozgó fémhengerről legördül a cikázó, fényes forgács. Nagyon szerencsésnek éreztem és érzem is magam amiatt, hogy fiatalon megtaláltam azt a szakmát, ami elég érdekes ahhoz, és sokrétű, hogy soha ne unjam meg, dolgozni tudjak benne, és szenvedélyesen szeressem is. De letelt ismét az év, és ismét semmi iromány nem hagyta el lelkem gondolatait, és egy szép napom a másik szenvedélyem is megismertem, és valami régi üres űr is kiteljesedett bennem:) Elégedett, teljes és boldog fiatal nő vagyok, és nemrégiben még jobban bosszantott, hogy nem tudom mindazt szavakba írni, amit érzek egyetlen ember iránt, olykor nekikezdek, de ott áll az üres fehér lap előttem, és csupán gyűrődések látszódnak rajta. Mára már elfogadtam, hogy ami hosszú évekig társam volt az életben, az írás, azt mára már sokkal értékesebb ember tölti ki, és egy gyönyörű szakma, és persze a család:) Már megnyugodott a lelkem, és a legnagyobb kapaszkodóm nem az írás lett, ha netalántán sírni kezdenék. Na de nem kanyarodok el olyannyira a következő verstől, csupán annyit mondanék róla, hogy amikor édesanyámat odahívtam, hogy nézze meg... csak annyit mondott mosolyogva, hogy szép:) és a könnyei ott reszkettek mindkét szemében. Hihetetlen érzés volt, és ilyenkor tudtam bíztatni magam, nem publikálásra valók a verseim, hanem az én életemben teljesen megállták a helyüket:)
Érted, Neked
Nézz rám, kérlek szépen,
nézz rám még egyszer úgy,
mikor megszülettem.
Érezzem tekinteted
forró ostorát,
s mint csikós a lovát,
éreztesd, hogy
mennyek tovább!
Szorítsd meg kezem,
szorítsd megint úgy,
mint azon a reggelen.
Had érezzem ismét,
azt a féltést
gyermeke iránt,
mit anya szül,
szoríts, majd
lökj tovább!
Suttogj, kérlek,
anya suttogj megint,
suttogd, hogy
egyszer én is nagy leszek,
olyan mint Te,
gyermekemért mindent
megteszek.
Suttogd, hogy velem leszel,
s vigyázol rám,
akkor is, ha elveszek.
Mosolyogj, anya...
Mosolyogj kérlek,
mosolyod nélkül
én semmit se érek.
Engedd el kicsit kezem,
hogy én is elérjem,
a saját életem.
Suttogd, akkor is
"veled leszek,
édes gyermekem!"
2007.10.25. Kecel
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.