Versek és fotók egy átlagos lánytól

Elmélkedek... vajon mikor lel rá az ember a saját útjára? Van e egyáltalán ilyen? Létezhet? Számtalan ember éli meg, amikor egyenesbe jön az élete, de mégis mire gondol?

Számtalan embert látok egy bizonyos élet utáni kutakodás közben. Részben meg akarnak felelni kortársaiknak, vagy a kor elvárásainak, dolgozni akarnak, társat maguk mellé, jólétet. De sokszor a végkifejlett egy szürke unalmas munka, egy ember, akibe kapaszkodnak, és elfogadott kis élet. De ez elég nekünk? Mi ez után a cél?

Ha egyedüliek is vagyunk a világon, óriási lehetőségeink vannak. Meg-e kell elégednünk azzal, ami éppen jut, vagy kitartunk magunk mellett és nem elégszünk meg valami szürkével? Lehet-e köze önmagunk érvényesülésének a további céljainkhoz? Vagy mindegy, mit teszünk, hiszen a sorsunk meg van írva? Hiszem is, meg nem is. Fiatal vagyok, de tapasztaltam. Lehet badarságnak is mondani, vagy szerencsének, nem tudom. Volt idő, amikor elvárások által éltem, bevallhatom, semmi se jött össze. Volt idő aztán, amikor amolyan egocentrikusan éltem, amikor a magam akarata érvényesült, figyelmen kívül hagyva a társadalom elvárásait. Nem munkám lett, hanem hivatásom, amit ha életem végéig is művelhetnék, sose tudnám megunni. Mindig rejt magában valami csodát és mindig epekedek utána, pedig már 9 hónapja hogy elvesztettem az állásomat. Az, hogy mindenkiben keresnünk kell-e az igazit? Nem hiszem, szerintem eljön magától, amikor Mi készek vagyunk rá, hogy észre is vegyük. Először meg kell tudnunk, hogy készek vagyunk rá,  megkell tudnunk, hogy mire is van szükségünk, mit is akarunk, mert majd úgy tudjuk igazán, hogyan adjuk meg a másiknak, amire szüksége van. Talán lehet mindenhez köze annak, hogy megtaláljuk önmagunkat, mert amíg nem megy, csak egy játékot űzunk, ahol valakinek, valaminek mutathatjuk magunkat. Ami egy ideig működhet is, de előbb utóbb összedől.