Versek és fotók egy átlagos lánytól

Alapjába véve ilyenkor már nagyban dolgozni szoktam, már hatszor legalább körbejárok minden csarnokot, ahol szükség van rám, de most csak az ágyban fekhetek, így szabadidőm mennyisége megtízszereződött, és mivel most nagyon ráérek, és a reggeli kávéadag igencsak megadta a kezdő lökést, kutakodtam az első pár száz ellőtt fotó között, gondoltam rakok fel párat:) Ezeknél sem kell hú de milyen képekre számítani, sose gondoltam, hogy olyan képek születnének a kezeim között, gépem sincs hozzá, és tapasztalat híjján is vagyok még.:)

Sok   ezer  kép  egy  kis           P a n a s o n i c             LUMIX   DMC-LS80 as     kompakt  fényképezőgéppel készült, viszonylag meg voltam vele elégedve, de rájöttem, hogy hamarabb fogok tárgyakat fotózni, vagy esetleg életképeket, arcokat, pillanatokat elkapni, és ahhoz, hogy sokszor az elképzelésem alapján süljön el a masina, és az eredmény a kellő hatást érje el, ahhoz nem ilyen géppel kellene próbálkoznom:) Bár kezdésnek megtette, ma már túltettem magam a gépen, most egyenlőre a mobil kamerája van kéznél, ha valamit meglátok, ami így is néha jobban felülmúlja a Panás képeket:) De persze itt sem tudok megállni, valamiért mindig hajt az, hogy többet, és jobbat készítsek. Bármi is legyen az. Az eddig valaha, valamennyi általam készített fotók témáját tekintve elég széles a skála, de van amit még így sem tudtam kipróbálni, de mondjuk esetleg érdekelne. Tudni kell rólam, hogy szeretem a bogarakat, rovarokat, persze csak csínnyán:)                                                                                                            
 

Gyerekkoromban nagyon bogaras voltam, sáskákat, szöcskéket, pókokat gyüjtögettem, nem beszélve a gyíkokról és az egyéb kisállatokról. Bármi, ami a ház környékén volt, érdekelt, megfogtam, felboncoltam, vagy megetettem, játszottam vele. Ma sincs ez másképp, persze nem bújkálok a sövénybe egy egy imátkozó sáska megkeresése érdekében, de ha meglátok egyet, nem tudom megállni, hogy ne éljem át ismét a gyerekkor csodálatos részleteit. Na meg van mostanság az a nagy mánia a fiatalok körében, hogy madárpókokat tartanak. Nálunk sincs ez másképp, mármár 1,5 éve, hogy a család új tagjai nyolclábú nyolcszemű olykor huszonakárhánycentis ragadozók. Ők majd egy külön posztot kapnak, fotózásom nagyrésze a képeket elnézve, a madárpókok fotózásával telt:)  A többi témát tekintve a bogarak után úgy gondolom, a legtöbb szerepet a növények kapják, rengeteg kis füvet, gazat fotóztam már, a kezdetekkor kiültem a fűbe, és csak kattogtam, persze a többszáz elkészült kép közül csak 1-1 volt, ami hellyel közzel elfogadhatónak mondható, bár lehet, hogy csak én vagyok szigorú magamhoz, de szerintem aki rendszeresen fotózik, akár hobbi szinten is, az tudja miről beszélek:) 

Nagytöbbségben a képek tárgy, és "macro" fotók, ami még kecsegtető képekkel rendelkezik az a naplemente, a többi tájkép vagy egyéb témájú kép nálam nehezen jött be, de lehet, hogy csak a gép miatt.                                                  

Amit szeretnék még jobban megismerni, mint fotótémát, az az életkép, elkapni egy olyan pillanatot, pont a legjobbkor, amit alapjába véve a mai rohanó világban nem is vesznek észre az emberek. De hisz erről szól az egész, megörökíteni a pillanatot:)

Gondoltam nem is habozok sokáig, mivel édesanyámhoz, az édesanyákhoz csak két vers született, megmutatom a másodikat is. A két vers között igaz eltelt jó 7 év, és majdhogynem ez a vers az utolsó versem is. Igaz utána is született még 1-2 iromány, de az írási korszakot cirka 8 év alatt le is zártam. Na nem azért ez a második poszt, hogy itt már vége is lenne a verseknek, számomra kecsegtető számú és jelentőségű vers, alkotás került a két édesanyámnak szóló vers közé. Az írás számomra a mindenkori vágyak, álmok, remények vagy éppen jelenlegi lelkiállapotomat jelentette, de a fenébe is, nekem az írás volt a barátnőm, az írás volt a szórakozás hétvégenként, az írás volt az első nagy szerelem, az írás volt a hobbim, mondhatni mindenem. Ebbe temetkeztem bele, és nehéz volt akkoriban 2,5-3 éve elfogadni, hogy már nem tölti be igazán a mindennapjaim. Mintha elfelejtettem volna, miért is írtam én folyton folyvást, de pont akkoriban, amint elmaradoztam az írástól, kezdtem teljes emberré válni, és elégedetté:) Akkor szerettem bele a szakmámba, és lány létemre, elég morbid módon:)) Néztem, amint a fémhez ér a kés, lassú mozgással, és a körkörösen mozgó fémhengerről legördül a cikázó, fényes forgács. Nagyon szerencsésnek éreztem és érzem is magam amiatt, hogy fiatalon megtaláltam azt a szakmát, ami elég érdekes ahhoz, és sokrétű, hogy soha ne unjam meg, dolgozni tudjak benne, és szenvedélyesen szeressem is. De letelt ismét az év, és ismét semmi iromány nem hagyta el lelkem gondolatait, és egy szép napom a másik szenvedélyem is megismertem, és valami régi üres űr is kiteljesedett bennem:) Elégedett, teljes és boldog fiatal nő vagyok, és nemrégiben még jobban bosszantott, hogy nem tudom mindazt szavakba írni, amit érzek egyetlen ember iránt, olykor nekikezdek, de ott áll az üres fehér lap előttem, és csupán gyűrődések látszódnak rajta. Mára már elfogadtam, hogy ami hosszú évekig társam volt az életben, az írás, azt mára már sokkal értékesebb ember tölti ki, és egy gyönyörű szakma, és persze a család:) Már megnyugodott a lelkem, és a legnagyobb kapaszkodóm nem az írás lett, ha netalántán sírni kezdenék. Na de nem kanyarodok el olyannyira a következő verstől, csupán annyit mondanék róla, hogy amikor édesanyámat odahívtam, hogy nézze meg... csak annyit mondott mosolyogva, hogy szép:) és a könnyei ott reszkettek mindkét szemében. Hihetetlen érzés volt, és ilyenkor tudtam bíztatni magam, nem publikálásra valók a verseim, hanem az én életemben teljesen megállták a helyüket:)

Érted, Neked

Nézz rám, kérlek szépen,
nézz rám még egyszer úgy,
mikor megszülettem.
Érezzem tekinteted
forró ostorát,
s mint csikós a lovát,
éreztesd, hogy
mennyek tovább!

Szorítsd meg kezem,
szorítsd megint úgy,
mint azon a reggelen.
Had érezzem ismét,
azt a féltést
gyermeke iránt,
mit anya szül,
szoríts, majd
lökj tovább!

Suttogj, kérlek,
anya suttogj megint,
suttogd, hogy
egyszer én is nagy leszek,
olyan mint Te,
gyermekemért mindent
megteszek.
Suttogd, hogy velem leszel,
s vigyázol rám,
akkor is, ha elveszek.

Mosolyogj, anya...
Mosolyogj kérlek,
mosolyod nélkül
én semmit se érek.
Engedd el kicsit kezem,
hogy én is elérjem,
a saját életem.
Suttogd, akkor is

 "veled leszek,
  édes gyermekem!"

2007.10.25. Kecel

Üdvözöllek Kedves olvasó!

Magamról nem kívánnék sok mindent így bele a közepébe elmondani, egy átlagos, dolgozó lány vagyok, érettségivel rendelkezem, valamelyest értek a számítógépekhez, szakmám gépi forgácsoló és NC-CNC forgácsoló, gépkezelő, de maholnap 1 éve, hogy minőségellenőr vagyok, legalábbis tanulgatom a szakma rejtelmeit:) tudom, nem túlzottan nőies munka, de gyerekkoromban se tudtam babázni, csak a hugicámmal:) Felsorolni sem tudnám, mi minden érdekel, ami viszont az első pár felsorolandó közé tehető az a fotózás, a zene, a természet, és a vasmadarak:) A többit majd idővel...

Igazából mindig is vonzott a művészet, alkotás valamely formája, és úgy érzem, bár az első szárnypróbálgatások óta több dologgal is próbálkoztam, mégis a versírás volt az, ami nagy nyomot hagyott bennem. Azelőtt még kisiskolás koromban rajzolni szerettem, és megmaradt alkotásaim elnézve, örültem, hogy olyan kézügyességgel rendelkezem, hogy mindarra képes voltam, nem kell olyan őrült nagy rajzolra gondolni, csak korosztályomhoz képest jobban sikerültek, valósabbak lettek a ceruzarajzok. Így nagyobb fejjel visszanézve, tudnék a megmaradt rajzokon javítgatni, de a fenébe is, azok akkor úgy lettek számomra a jók:) Sajnos a rajzolást abba kellett hagynom még kisiskolás koromban, így nem tudtam tudásomat még jobban bővíteni etéren, de hamar rájöttem, hogy az írással is alkothatok olyat, ami kedvemre való. Az első vers, ami megszületett, pont 10 éve él bennem. Születését az irodalom órának és az anyák napi készülődés hozta meg, tudniillik, akkor voltam 12 éves:) A tanárnő indíttatására, én azt mondtam, hogy ha írok egy verset édesanyámnak, akkor azt szeretném felmondani az ünnepségen, persze csak ha az irodalom tanárnéni rábólint a vers elolvasása után. Nagy örömömre így is lett, és az nap, amikor szavalásra került, én voltam a legbüszkébb gyerek az osztályban, akinek verset kell mondania. De nem is kertelek tovább, igaz, hogy ez a vers se lett azóta utó munkálva, nem javítottam bele, ez már mindig így lesz az igazi első versem, úgy, akkori állapotában, ahogyan megszületett:

Rólad


Te lágy vagy, én gyengéd,
kezed úgy simítsa arcom, mint az éj,
s minden nap
egy csodával áld meg minket az ég.

Óvsz Te engem, én szeretlek,
kín, szenvedés, hogy védtél minket,
s majd, ha én is anya leszek,
én is ő értük szenvedek.

Csoda, hogy te itt vagy,
mert te nélküled, mi mik lennénk?
S te! Anya, szeretsz minket
Mi gyermekeid meg téged.
(2000. április)